Századfordulós bűnügyek – Az országbíró titokzatos halála

A budai Várban a Dísz tér 3. alatt áll a Batthyány-palota, amit tulajdonosai a XIX. század folyamán más előkelőségeknek adtak bérbe. Ennek az épületnek az első szintjén élt egy ötszobás lakásban a korszak egyik legtekintélyesebb magyar főura, Mailáth György országbíró, a kétkamarás parlament felsőházának elnöke.

1883. március 29-én borzalmas hírre kelt a környék, az országbírót huszárja (tulajdonképpen komornyik, de a magyaros öltözéke miatt urasági huszárnak hívták), Berecz János reggel holtan találta a hálószobájában. Kérdés sem férhetett hozzá, hogy gyilkosság történt, hiszen a szobában dulakodás nyomai látszottak és a főúr megkötözött holttestén is számtalan sebet találtak.

„Mailáth György holtteste a hálószoba padlózatán feküdt lábaival az ágyhoz és fejjel az ablakhoz fordulva; nyaka körül kétszer körültekert, mélyen bevágó és hurokra kötött zsineg találtatott; kezei és lábai zsineggel voltak összekötve és a kezek körül tekert zsineg egyik vége a nyakon lévő zsineghez volt kötve; jobb tenyerén pedig hosszú véres seb tátongott” – áll a hatósági szemle folyamán felvett jegyzőkönyvben.

Az is nagyon gyorsan kiderült, hogy a gyilkosok a dolgozószoba nyitott ablakán át távoztak, mivel a helyszínelő rendőrök megtalálták az ablak vasrácsozatához erősített kötelet. A dolgozószobát a tettesek felforgatták, megpróbálták kinyitni az ott tartott páncélszekrényt is, bár ez nem sikerült nekik. A lakásból ékszereket, készpénzt, Mailáth télikabátját és néhány Szent György tallért (XVIII. században vert körmöci aranypénz) vittek el.

A Dísz tér 1905-ben, középen a Batthyány-palota, a gyilkosság helyszíne

Fortepan / Széman György

A gyilkosság helyszínén, a hálószobában vérnyomokat találtak egy törölközőn és az odakészített dézsa vízben is, a nyitott ablak alatt, az Albrecht úton (ma Hunyadi János út) pedig felfedeztek egy véres konyhakést, valamint két lábnyomot, valamint az erkélyajtó kulcsait. A dolgozószobából előkerült egy gazdátlan fél pár szarvasbőr kesztyű, illetve a hálóban találtak kötéldarabokat is. És nagyjából ez volt minden, amivel nekikezdhetett a rendőrség a bűncselekmény felderítésének.

Az áldozat

Mielőtt azonban bemutatnánk a meglehetősen feszült légkörben lezajlott nyomozás állomásait, érdemes megvizsgálni, hogy ki is volt az áldozat valójában. Az 1818-as születésű Mailáth György, mint fentebb is írtuk, a korabeli magyar közélet egyik legtekintélyesebb, köztiszteletnek örvendő figurája volt. Már a reformkorban is aktívan politizált, Széchenyi István köréhez tartozott és elítélte Kossuth Lajos politikáját. Ennek megfelelően 1848 decemberében vissza is vonult a közélettől, ám állami megbízatást a szabadságharc bukása után sem vállalt, helyette más konzervatív politikusokkal (Dessewffy Emil, Apponyi György és Szécsen Antal) együttesen azért lobbizott az uralkodónál, hogy az állítsa vissza az 1847-es állapotokat, azaz az áprilisi törvények előtti magyar alkotmányosságot.

Kezdetben Bécsben erre sem volt hajlandóság, az enyhülés kezdetét a sorozatban elszenvedett külpolitikai kudarcok és az 1859-es solferinói csatavesztés hozta meg. Az 1860-as reformok (Ferenc József császár szakított az önkényuralommal és engedélyezte egy birodalmi parlament összehívását) hatására tért vissza a politikába, de azt is tudta, hogy a magyaroknak ezek a változások még nem elfogadhatók, így ő a konzervatív oldalról kezdett el dolgozni az álláspontok közelítésén. Az ő javaslatára hívta meg Bécsbe az uralkodó 1866-ban Deák Ferencet, így az 1867-es kiegyezés Mailáth György érdeme is volt. Ezt nem is feledték el neki, míg korábban a császár udvari kancellárrá nevezte ki, addig a kiegyezés után ő lett a főrendiház elnöke, a király kinevezte országbírónak is.

Az országbíró a középkori, rendi magyar állam harmadik legmagasabb rangú főméltósága volt a király és a nádor után, ám a kiegyezést követően a hagyományos jogosítványai teljesen megszűntek, puszta címmé vált. A Mailáth iránti tisztelet azonban arra indította a törvényhozókat, hogy valamilyen tartalmat azért találjanak a címnek a polgári magyar államban is, így Mailáth előbb országbíróként a Kúria semmítőszékét vezette, majd 1881-ben az országbírót tették meg a Kúria elnökévé.

Ez tehát azt jelentette, hogy halálakor Mailáth György volt a magyar igazságszolgáltatás elsőszámú embere és hogy ez mennyire csak neki szólt, azt jól bizonyítja, hogy a meggyilkolása után a kúriai elnökséget elkülönítették az országbírói címtől, ami ekkortól a Monarchia 1918-as összeomlásáig egy igen megtisztelő, ám üres titulus maradt.

Majláth György fiatalon

Arcanum / Vasárnapi Újság

Mindezek ismeretében egyáltalán nem csoda, hogy Mailáth meggyilkolása közfelháborodást váltott ki és mindenki azt várta a hatóságoktól, hogy minél gyorsabban tegyék a dolgukat és kapják el a gyilkosokat, ám ezt követelni lényegesen könnyebb volt, mint teljesíteni.

A nyomozás kezdete

Az 1880-as évek elején a bűnüldözés még nélkülözte azokat az eszközöket, amiknek a birtokában a fenti nyomok segítségével rutinfeladat lehetett volna a tettesek kézre kerítése. Nem ismerték az ujjlenyomat alapú azonosítást, sőt, a rendőrségnek ekkoriban még sem bűnügyi nyilvántartása, sem detektívtestülete nem volt.

Nem segített sokat a helyzeten az sem, hogy a Thaisz-éra utolsó éveiben járunk, Thaisz Elek rendőrkapitányról pedig köztudomású volt, hogy őt, de leginkább a főváros elsőszámú madamjának tartott feleségét, Reich Fánit sokkal mélyebben érdekelte a fővárosi prostitúció felvirágoztatása, mint a rendőri hivatal példás vezetése. A fejétől bűzlő hal jelensége csakhamar éreztetni is kezdte a hatását és a ’80-as évek első felébe egymást érték a magasrangú budapesti rendőröket érintő korrupciós botrányok.

A korrektség kedvéért azonban ehhez azt is érdemes hozzátenni, hogy a Thaisz-korszak budapesti rendőrségének helyzete akkor sem lett volna túl rózsás, ha történetesen nem velejéig korrupt a vezetése, ugyanis egy meglehetősen alacsony létszámú és rosszul fizetett testületről volt szó. Lakosságarányosan nézve egy darab rendőrre 600 ember jutott és ha ehhez hozzávesszük a fentebb már taglalt eszköztelenséget, abból könnyedén juthatunk arra a következtetésre, hogy a korszakban éppen az jelentette a szenzációt, ha a fővárosi rendőrség képes volt felgöngyölíteni egy bűnügyet.

A rendőrök általában akkor jártak sikerrel, ha képesek voltak tetten érni az elkövetőt, vagy ha a bűncselekménynek volt egy használható szemtanúja. Esetleg akkor, ha egy a dolgához értő, jó detektívi intuíciókkal rendelkező ember vezette a nyomozást. Szerencsére az utóbbi a Mailáth ügyben adott volt, ugyanis Zsarnay Győző kerületi rendőrkapitány egy ilyen ember volt, így már az elején egy nagyon fontos lépéssel képes volt közelebb vinni a nyomozást a megoldáshoz.

Zsarnaynak gyanús lett a huszár, Berecz János, mivel az önellentmondásokba keveredve mondta el, hogy miként fedezte fel az országbíró holttestét és a kihallgatás alatti viselkedése is szokatlan volt, így Jenny Antal királyi ügyésszel egyetértésben elrendelte Berecz letartóztatását. Itt azonban meg is torpant a nyomozás, mivel a letartóztatás hatására Berecz konok hallgatásba burkolózott.

Azt ugyanakkor a helyszíni szemle és az azt követő boncolás is megerősítette, hogy egy ember nem követhette el a gyilkosságot, ez bizony csapatmunka volt, így a hatóságok számára nyilvánvalóvá vált, hogy a gyilkosság elkövetőinek egy része még szökésben van.

A boncolás ugyanis megállapította, hogy az országbíró szájába olyan mélyen beletömni a törölközőt, ahogyan azt találták, csak úgy lehetett, ha egy másik elkövető az áldozatot lefogta. Mailáth holttestén ráadásul 32 külsérelmi nyomot számoltak össze, ami arra utalt, hogy az idősödő, ám jó fizikumú országbíró keményen védekezett a rátámadó gyilkosokkal szemben. Az ablak alatt talált vérnyomok is ezt támasztották alá, mivel ezekből lehetett arra következtetni, hogy legalább az egyik tettes megsérült a dulakodásban.

A kezdeti gyanú az idő múlásával csak erősödött Bereczcel szemben, hiszen kiderült, hogy nem mondott igazat. A huszár ugyanis azt vallotta, hogy március 28-án este, a napi rutinnak megfelelően este levetkőztette urát, jó éjt kívánt neki, majd visszavonult a szobájába. Ugyanakkor a későbbi tanúvallomásokból nyilvánvalóvá vált, hogy Berecz nem végezte el az esti rutinnal kapcsolatos dolgait. Nem készítette az ágy mellé az országbíró nemezpapucsait, nem vitte ki a szobából a ruháit és a gyertyatartót sem tette a szokott helyére.

Mailáth György lakásának alaprajza. I. – Dolgozószoba II. – Fogadószoba III – Hálószoba, a gyilkosság helyszíne IV. – Fürdőszoba V. – Berecz szobája VI. – Árnyékszék VII. – Komornyik szobája

Arcanum / Nemzet

Ezek jelentéktelen apróságoknak tűnhetnek ugyan, ám az elmulasztásuk normális esetben komoly dorgálást vont volna maga után a kemény és szigorú ember hírében álló Mailáthtól. Így az, hogy a huszár ezeket nem tette meg, arra mutattak, hogy valamiért úgy vélte, nem kell tartania gazdája másnapi haragjától. Ráadásul a lefekvési készületek elmaradása azt is bizonyította, hogy Berecz hazudott, ugyanis a támadásnak azelőtt kellett megtörténnie, hogy Mailáth nyugovóra tért volna. Ezt igazolta, hogy a helyszíni szemle folyamán az ágyat is érintetlenül találták a rendőrök.

Sajtó kontra rendőrség

A korabeli sajtó az ügy szenzáció-jellege miatt természetesen rárepült a témára és nem csak kiemelten foglalkozott vele, hanem igyekezett minden felmerülő hírmorzsából, értesülésből és gyakran azok ellenkezőjéből is sztorit faragni. Ez természetesen érthető, hiszen a szerkesztőségek működési költségét a lapok eladásából termelték ki, és egy ilyen nagyfokú közérdeklődés által kísért ügyben minden napra muszáj volt szállítani valami exkluzív beszámolót.

Ezért hát a lapok természetesen a nyomozás minden mozzanatáról tudósítottak, sőt, még az országbíró boncolásának részleteiről is, ami már a korszakban sem volt bevett gyakorlat. Ráadásul ha nem volt épp kéznél valami aktuális szenzáció, akkor attól sem riadtak vissza, hogy kitaláljanak ilyet. Így kapott szárnyra az a hír már a nyomozás másnapján, hogy nem is egyszerű rablógyilkosság történt a Batthyány-palotában, hanem családi bosszú áll az országbíró halálának hátterében.

Nem volt ez teljesen légből kapott állítás, hiszen Mailáth György valóban egy örökösödési perben volt ellenérdekelt a másodunokatestvérével, gróf Mailáth Kálmánnal szemben, sőt, a család grófi ágának történetét is beárnyékolta egy tragédia. 1855-ben ugyanis Kálmán apja, János gróf a lányával együtt, önkezével vetett véget életének, miután a család vagyonosabb része nem volt hajlandó segíteni a valóban súlyos anyagi helyzetükön. Ebből pedig néhány újságíró számára adta magát a helyzet, hogy az országbíró halálát talán Kálmán gróf rendelhette meg.

Mailáth Kálmán természetesen közleményben tiltakozott a vádak ellen és később egy rövidebb munkában a családi tragédia történetét is megírta, ebből pedig egyértelműen kiderült, hogy nem tartotta felelősnek Mailáth Györgyöt az édesapja halálában, azért János gróf testvéreit okolta.

Az ilyen híresztelések persze egyfelől ártottak a nyomozásnak, másfelől pedig szükségtelen indulatokat gerjesztettek a közvéleményben is, így néhány nappal a gyilkosság után a Belügyminisztérium elrendelte, hogy amelyik rendőri vezetőhöz továbbra is hírlapírók járnak be, azt azonnal felfüggesztik az állásából.

Ennek persze a mendemondák köröztetésén felül politikai okai is voltak, hiszen az olyan ellenzéki lapok, mint a Népszava, vagy a Pesti Hirlap, előszeretettel köszörülték a nyelvüket a rendőrség kétbalkezességén és szívesebben tudósítottak a nyomozói botlásokról, mint az ügy menetéről.

Ugyanakkor azt is érdemes megemlíteni, hogy a minisztériumi tiltás nem sokat segített, az élelmes újságírók azt követően is képesek voltak hozzájutni a legfrissebb nyomozati anyagokhoz, így a már március 31-én bekövetkezett újabb áttörésről is szinte azonnal be tudtak számolni. A gyilkosság helyszínének tágabb értelemben vett környékén kérdezősködő rendőrök ugyanis végre találtak egy használható szemtanút.