Tóta W. Árpád: Miért kényszerítjük bele a gyereket a szalagavatóba?

Az ország nemcsak vasút, kórház, nemzethalál meg szuverenitás. A felszabadulás nemcsak szavazás és elszámoltatás. Rengeteg apró bosszúságot kellene újragondolnunk napról napra, tégláról téglára, és dönteni: megtartjuk, kidobjuk, vagy netalán megkérdezzük azokat, akikre tartozik. Ilyen például az istenverte szalagavató.

Minden végzős középiskolai osztály utolsó éve azzal kezdődik, hogy két és fél órában átbeszéli a szülői értekezlet, hogyan lesz ez a majomparádé. Általában már kész az árlista: rendezvényterem, tánctanár, büfé, virág, frakkbérlés, lakkcipő, táncórák, bevonulózene. Keringő legyen vagy palotás? És ahhoz a lányoknak honnan lesz habos-babos ruhájuk? Na és akkor az annyi mint… hát olyan fejenként hetven-százezer alaphangon, ha minden akciós.

Az egész bevásárlókörút, táncórák és ruhapróbák eredménye egy háromórás esemény, ahol a gyerekek olyasmit csinálnak, amit rohadtul nem akartak, és amit soha többé nem fognak megtenni. Hiszen ki lenne olyan hülye, hogy pingvinnek öltözve, csokornyakkendőben égesse magát, félig betanult idétlen tánclépésekkel a teljes évfolyam és nemcsak a saját, de a barátai családja előtt is. Mindezt az érettségi és felvételi idején, amikor mindenkinek, még a leglustábbnak is volna jobb dolga, mint az angol keringővel szarakodni és frakkot próbálni.

Frakkot!

Elit értelmiségi családok gyerekei is itt találkoznak vele először, hiszen nemhogy nem vesz fel olyat épeszű ember, de már olyan filmeket se nagyon nézünk, amikben előfordul. És ha már jelmez, annyi más lehetőség van. Például be lehetne öltözni Frakknak, a lányok meg lehetnek macskák. Ha akarnak.

Ám a gyerekeket senki sem kérdezi erről.