„Az ötlet olyan, mint a hal. Ha kicsi kell, elég a sekélyesben horgászni, ha nagy, le kell menni a mélybe” – David Lynch emlékezete

Ég felé törő hegyek, hideg vizű, horgászásra príma tavak és folyók, benzinkutak és store, ahol tejet és lőszert lehet kapni, a város végén roadhouse a hétvégi dühöngésre – csupa Richard Brautigan nosztalgikus novelláiba kívánkozó dolog. Ilyen idilli helyen nőtt fel a filmjeivel az egyetemes kultúra maradandó alkotásai közé feliratkozott David Lynch.

„A kisváros az álmok és a rémálmok logikája filmnyelvre lefordítva” – mondta a múlt héten, 78 éves korában elhunyt Lynch, akinek kamerája a fűben egy emberi fület talált. Montanában született, ami nem a legrosszabb környék az Egyesült Államokban, anyja angoltanár, apja mezőgazdasági mérnök volt, ezt hívják ideális családi környezetnek, de mire tinédzser lett, már négyszer költöztek más vidékre.

Problémás gyereknek írta le magát, szeretett fegyverekkel játszani, egyszer még egy kisebb bombácskát is robbantott az iskolaudvaron, de a helyi seriff elnézően mosolygott – ha manapság történne ilyesmi vele, azt nem élné túl. Ez a kulissza, beleértve a kedves seriffet, akit a Twin Peaksben viccesen Harry S. Trumannak hívnak, vissza-visszatér a filmjeiben, akár későbbi éveinek kísértő alakjai.

Philadelphiában a Képzőművészeti Akadémiára járt, azokban az években tapasztalta meg, hogy az élet sérülékeny, törékeny és hallucinációkkal teli. Expresszionista kisfilmjei a fekete-fehér kafkai töredezettséggel összerakott képek folyamából származnak, első mozifilmje, a Radírfej, másfél órás monokróm látomásos rémálom, ami a lehető legközelebb van az ébrenléthez.

Nincs egyetlen általa teremtett figura, akinek kívánatos lenne a bőrébe bújni. Azonban mindegyiket érdemes újra és újra megnézni. Lynch találmánya a világ leghíresebb, műanyag fóliába tekert teteme, Laura Palmer a televíziós kultúrát megváltoztató Twin Peaksben. Egy másik Laura is, Laura Dern mély dekoltázzsal és Nicolas Cage a híres kígyóbőr dzsekiben a Veszett a világban, meg az ő véres-pépes-ordenáré road movie-juk. Dennis Hopper és Isabella Rossellini a Kék bársonyban: az egyik a „szelíd motoros”, a másik Ingrid Bergman lánya. Anthony Hopkins és John Hurt feltűnik egy rémes vásári komédiában, ahol a mutogatott szörny valóságos, és Naomi Watts csak úgy egy hollywoodi kísértet melodrámában, a Mulholland Drive – A sötétség útjában. Ilyen filmeket ezekkel a színészekkel ma már nem lehetne megcsinálni. A filmbiznisz elszámoltathatóvá vált, az álmoknak és az álmodozásoknak egyre szűkül a piacuk: ki kíváncsi arra, ha a harmónia a szeme előtt esik szét? Lynch egyik házát a Hollywood Hillsen éppen most érték el a lángok, úgyhogy már ez is csak egy biztosítási tétel.