Gergely Márton: Dubaj nem jár egyedül

A liftek ajtózáró gombja csak pszichológiai trükk. Valójában nem lesz gyorsabb a felvonó, ha kétszer-háromszor idegesen megnyomjuk, mégis azt az érzetet kelti a kis kabinban magát rosszul érző, szorongó emberben, hogy az irányítás a kezében van, hogy van ráhatása a lift mozgására. „A kamu részvétel ezen extrém esete tökéletes metafora arra, hogy az egyénnek milyen befolyása van a posztmodern politikai folyamatokra” – írta az évezred elején Slavoj Zizek nagy szlovén filozófus.

Optimistább verzióban azt mondhatjuk, hogy

az egyén csak akkor gyakorolhat valódi kontrollt a hatalom felett, ha összefog, és tiltakozásához társakat talál.

A Belgrádban és Újvidéken tüntető fiatalok kitartásukkal a héten kormányt buktattak. Alekszandar Vucsics szerb államfő ugyanis előremenekülve elengedte miniszterelnökének kezét, hogy saját hatalmát és a felhalmozott vagyonát mentse. Orbán Viktor egyik legszorosabb szövetségese kettejük következő tárgyalásán elmesélheti, milyen az, amikor az utca elszámoltatást követel, de a HVG olvasóinak nem kell várnia a tanulságokra, azokat megadja Világ rovatunk.

Vucsics és Orbán arról is elbeszélgethet, milyen előnyökkel jár, ha arab befektetők építenek toronyházakat országuk fővárosában. Az ilyen gigaprojektek kétségtelenül segítik azt a vagyoni átrendeződést, amit a Gazdaság rovatunk állampapírokról szóló cikke is rögzít: a leggazdagabb két ezreléknél van a kötvényállomány negyede. Ebből a sztratoszférából érkezik az a kioktatás is, milyen provinciális gondolkodás visszautasítani a felhőkarcolókat. Pedig nem a tervektől idegenkedő budapestiek vannak eltájolva.

A kormány vajon vizsgálta-e, mennyit nőtt Belgrád turisztikai vonzereje, amióta a magasba merednek tornyai? Vagy mennyit nőtt a magyar vendégek száma Varsóban, mióta kisebb Manhattan épült a sztálini kultúrpalota mögé? És jelentkezzen, aki Bécsben járt, de az opera helyett a Duna-csatorna irodatornyainál flangált? Hogy mire jó a Mini-Dubaj, ki profitálna belőle, és kik laknák, ha felépülne, kiderül Fókuszban rovatunkból, amihez saját megfejtését Tóta W. Árpád adja a Vélemény rovat hasábjain.

Az egyén egy szál magában nemcsak a politikában kiszolgáltatott, de esetleges vészhelyzetben is. Ennek tudatában a balti és nyugati országok rendszeresen tájékoztatják polgáraikat, mire készüljenek, ha bekövetkezne a legrosszabb. Mit tartsanak otthon, hogy kihúzzák napokig, és hova meneküljenek, ha támadás érné lakóhelyüket. Lehet, hogy idősebbeknek nehezen hihető szcenárió ez, de a múlt heti bombariadóval konfrontált kisdiákok a három éve rájuk ömlő ukrajnai hírek miatt nagyon is átélték, hogy veszélyben vannak – ennek tanulságairól Munk Veronika írt publicisztikát.

Magyarország rovatunkban pedig azt kutatjuk, készül-e itthon is útmutató az összehangolt védekezésre, ha már permanens háborús vészhelyzetre hivatkozva kerüli meg a demokratikus döntéshozatalt a kormány. Az együttműködés művészi formáiról pedig Jancsó Dávid és Lakos Nóra filmesek vallanak a Portré és a Szellem rovatban.

Térjünk végül vissza a liftes hasonlatokhoz, ha nem is lesz olyan magasan szárnyaló, mint Zizek gondolata. A legnagyobb német bulvárlap főszerkesztője mondta el sajtófelfogását, amikor a Bild újság által korábban felkarolt államfő, Christian Wulff könyörgött nála telefonon, hogy temesse el a bukásával fenyegető sztorit. „Lehet velünk a liftben felfelé haladni, de aki így tesz, azt lefelé is elkísérjük.” Nincs kivételezés, senki sem szállhat ki a hírekből, ha rossz irányt vesz a népszerűsége.

Aki most ünnepli, hogy a magyar média szereplői közül többen eleshetnek pályázaton elnyert amerikai támogatásuktól, nem a szuverenitást védi, hanem a politikusok jogát, hogy tagadják a gravitációt. Pedig Wulff is, a szerb kormányfő is tanúsíthatja, nem lehet örökre elkerülni.