Akik látták és hallották, egy vallás követőivé váltak

A leharcolt Renault 4-es a hideg, ködös időben szabályosan, viszont a világhírrel szemben haladt a Lausanne-t Kölnnel összekötő autópálya-mátrixában. „A dzsessz halott!” – harsogták 1975-ben a rádióadók, és valóban, minden dal a popvalóság lehengerlő illusztrációja volt. A Led Zeppelin óriás Boeinggel járta a világot, aminek törzsére felfestették a zenekar nevét. Keith Jarrett zongorista pléhlemezből hajtogatott háromhengeres autóval próbált eljutni a következő koncert helyszínére.

A volánnál Manfred Eicher, a müncheni ECM Record lemezkiadó tulajdonosa ült, egyben turnémindenes, egyszersmind gyámolító-vigasztaló, ha kellett, masszőr, azaz övé volt a világ összes rossz foglalkozása. Néhány év múlva Eicher sikeres üzletember lett, megannyi dzsesszikon hozzá tért meg. A mellette ülő, halálosan fáradt férfit hároméves korában csodagyerekként azonosították. A művészvilág szereti megnevezni a maga aktuális kis Buddháit, de ha a kiválasztott rosszul viselkedik, gyorsan ejti. Keith Jarrett a képességfejlesztő kreatív kurzusok helyett a maga útját járta. Tinédzserkora óta zenekarokban játszott, kétszer dobta a dzsessz Szent Grálja, Miles Davis felkérését, aztán rövid időre mégis csatlakozott hozzá. Végig tudta, hogy a zenekar kötött formája nem az ő világa.

Eretnek, kitagadott lett, megszűnt a lemezszerződése a Columbiával, a halhatatlanok mauzóleumával.

A mozikban látható Köln 75 című film bevezető narrációja az angol újságíró, Michael Watts szövege, aki Jarrett The Köln Concert című, dupla albumon megörökített alkotását a Sixtus-kápolna mennyezetének freskójához hasonlítja, amire mindenki kíváncsi, és ha látni akarja, csak ki kell várnia a sort. Egészen más élmény lenne azonban Michelangelót figyelni, amint az állványzaton éppen a Művén dolgozik. A Köln 75 az állványzatról szól.