Csak tudják, mit csinálnak – ez járt a fejemben, miközben az atlantai reptéren felszállás közben a pilóta mintegy mellesleg közölte: utunkat tornádó zavarja meg, ezért kis kerülőre kényszerülünk. A következő (a kerülő miatt bő) egy órát jó eséllyel soha nem fogom elfelejteni: egyik oldalamon útitársam, aki nyilván valami ősi ösztönnek engedelmeskedve mozdulatlanná meredve próbálja túlélni a kalandot, a másikon az utat kedélyesen végigszunyókáló helyi lány, alattam egy folyamatosan rázkódó gép, az ablakból csak a szürkeség látszik, még akkor is, amikor már a felhők alatt, egy hatalmas tó fölött repülünk.
Aztán valahogy gond nélkül leszálltunk, és ott álltunk a reptér előtt, ahol pálmafákat tépett a szél, a kezemben meg egy sipítozó mobil, ami arra figyelmeztetett negyedóránként, hogy azonnal keressünk menedéket vagy húzzunk le a pincébe. Úgyhogy fogtunk egy taxit és bementünk a városba a szállásunkhoz: egy apró ikerházhoz, ami fából, pince helyett lábakra épült. Később tudtuk meg, hogy a tornádó központja pár kilométerrel keletebbre volt, házakat vitt el, és egy ember életét követelte. Akkor csak azt hallgattuk, hogyan is tud zörögni a szélben egy hagyományos amerikai faház.
Welcome to New Orleans!
New Orleansba még gimnazistaként szerettem bele, amikor arról olvastam, ez olyan amerikai város, amelyik furcsa francia identitással éli az életét, én meg franciául tanultam, miközben sokkal jobban izgatott bármi, ami amerikai. Egy olyan város, amelyiknek a története még a 18. században elkezdődött, virágkorát a 19. században élte, és a történelem nyomait nemcsak nyelvében őrzi, hanem sajátos kultúrájában is. Itt népes rezesbandákkal táncolnak az utcán az indián törzsfőnökök, akik valójában feketék (fekete rabszolgák leszármazottjai), és akik egy éven át varrják fura maskarájukat, hogy a húshagyókeddi népünnepen (Mardi Gras) vagy a „szuper vasárnapon” megmutassák a világnak.
De ünneplik a Mardi Gras-t az indián ősökkel rendelkező cajunok és a gyarmati családokból származó kreolok is, akik néha magukat sem tudják megkülönböztetni a másiktól, a konyhájukat meg még kevésbé. A konyhát, ami ugyan a kritikusai szerint nem igazán korszerű, de ez valójában senkit nem érdekel, az agyoncukrozott fánk, a beignet és a rántással készülő ragu, az étouffée is egyszerűen bűnös élvezet. New Orleans egyszerre nagyon más, mint bármelyik amerikai város, és nagyon is amerikai.
New Orleansban történt meg pont húsz évvel ezelőtt, 2005. augusztus 29-én az Egyesült Államok történetének legsúlyosabb katasztrófája.
Mintha mi sem történt volna
„Nézzétek, ez a fal itt fél évig nem létezett a Katrina után” – mesélte vendéglátónk, aki a város egyik menő helyén, a turisták által kedvelt Francia negyed szélén lakik egy villában. Neki nemcsak azért volt szerencséje, mert kőből épült a háza, hanem mert ránézésre pénze is volt a kidőlt falat pótolni. És azért is, mert a városnak ezt a részét csak a hurrikán kapta el.
New Orleans belvárosa, a Canal Street a Katrina pusztítása idején
James Nielsen / AFP
És miközben a nemzetközi sajtó innen pár sarokra, a Bourbon Streeten ünnepelte, hogy a vihar szeme végül jó 30 kilométerrel elkerülte a várost, egymás után szakadtak át a várost körbeölelő gátak. Elestek a Pontchartrain-tó, Mississippi folyó és a városi csatornák gátjai. A városba két napon át ömlött be a víz, amíg ki nem töltötte a teret, vagyis el nem érte a tengerszintet a jórészt a tengerszint alatt fekvő városban.
Volt, akinél a második emeletig ért, volt, aki a padláson vagy a tetőn bekkelte ki, amíg megérkezett a segítség a rekkenő hőségben és párában. A világ többi része mindezt napokig követhette élő adásban, ahogy azt is, hogy több tízezer ember hogyan próbál túlélni a város sportcsarnokában, a vihartól megsérült tetejű Superdome-ban, vagy a város konferenciaközpontjánál, áram, élelem és a legminimálisabb higiénia nélkül.
A tévénézők között volt az akkori amerikai elnök, George W. Bush Igaz, ő a texasi nyaralásáról hazatérve Washington felé az Air Force One-ról is szemügyre vette a pusztítást augusztus 31-én. Akkor a város 80 százaléka már víz alatt volt.
George W. Bush az Air Force One fedélzetéről megtekinti Katrina pusztítását
Jim Watson / AFP
Bush később a legnagyobb természeti katasztrófák egyikének nevezte a Katrinát – látszólag az is volt, valójában azonban sokkal több dolog együttállása kellett ahhoz, hogy bekövetkezzen a létező legrosszabb forgatókönyv. És mindezek mögött ott van a hely történelme, amire olyan büszke a város.
