Mennyire kell ahhoz mazochistának lennem, hogy 11 órán át zakatoljak az éjszaka közepén egy néhány négyzetméteres kabinban, az emeletes ágyon a plafontól mindössze 30 centiméterre, miközben azon imádkozom, hogy a vonat rángatózásától ne essek le a földre?
A Skót-felföldtől Londonig elég hosszú volt az út ahhoz, hogy ezt a kérdést többször is feltegyem magamnak, miközben próbáltam elaludni a kontinens egyik leghíresebb éjszakai vonatának hálókocsijában. Spoiler: nem sikerült. Hogy ennek ellenére mit kerestem a Caledonian Sleeper fedélzetén, és miért nem bántam meg egy percre sem, hogy kipróbáltam, annak okait valószínűleg jóval messzebb kell keresni.
Nem a Keleti pályaudvaron, ahol már óvodásként minden alkalommal áthurcoltattam magam a szüleimmel, hogy vonatokat nézegessek, és nem a londoni osztálykirándulásunkon, ahol valószínűleg én voltam az egyetlen, akinek tetszett Andrew Lloyd Webber vonatokról szóló musicalje, a Starlight Express. Sokkal inkább a kétezres évek elején a szerb–magyar határon, ahol a 40 fokos hőségben egy bőröndöt magam után húzva, gyalog poroszkáltunk át a barátaimmal, hogy elérjük a Montenegróba induló vonatunkat.
Caledonian Sleeper
Caledonian Sleeper
A Szabadka–Bar volt első éjszakai vonatutam, de amikor a vonatkísérő folyosón főzött török kávéjával együtt lekászálódtam a leginkább priccsre emlékeztető ágyamról, már tudtam, hogy nem ez lesz az utolsó.
Nem fogom szépíteni, a hálókocsis utazás nem való mindenkinek. Ki akarna egy napon át egy kis fülkében, néha ismeretlen emberekkel zakatolni, amikor ugyanezt a távot ma már két óra alatt meg lehet tenni repülővel, olcsóbban? Hát én.
