„Az Adria-vezeték építésének ügye egyenesbe jutott” – jelentette be ünnepélyesen a Magyar Hírlap ötven éve, 1975. október elején. A hangzatos kezdés után aztán a cikkíró elismerte, hogy a háromoldalú (jugoszláv–magyar–csehszlovák) szerződés bő másfél évvel korábbi aláírása óta még egy kapavágás sem történt, de „Jugoszláviában ma már elegendő pénz áll rendelkezésre az építkezéshez”, ezért 1978 derekán meg is érkezhet az első szállítmány Százhalombattára.
Az a bizonyos első szállítmány azonban csak 1980 márciusában „futott be”, és a következő szűk évtizedben több olaj nem is folyt a vezetéken, Budapest és Belgrád pedig ebben az ügyben nemzetközi bíróságon szakított egymással.
Hogyan fajulhatott idáig az eleinte szívélyes kapcsolat? A hazai politikai és gazdasági vezetés már a Barátság II. 1973. novemberi hivatalos átadása előtt tisztában volt azzal, hogy a Szovjetunióból a két vezetékszakaszon együtt sem fog annyi olaj érkezni, amennyire a magyar gazdaságnak szüksége lenne. Ezért a Gazdasági Bizottság már két évvel korábban utasította az Országos Kőolaj- és Gázipari Trösztöt (OKGT) és a Mineralimpex külkereskedelmi vállalatot, hogy építsenek ki új szállítási útvonalat Jugoszlávia felé.
A tervezgetésnek az adott lendületet, hogy az 1973 végén kirobbant globális olajválság nyomán kiderült, Moszkva szívesebben értékesíti a szovjet szénhidrogént világpiaci áron Nyugatra, mint „baráti áron” Kelet-Európába. Így lett igazán létjogosultsága az Adria vezetéknek, amely az adriai Krk szigeti Omisaljból szállította volna a közel-keleti nyersanyagot a jugoszláv, magyar és csehszlovák finomítókba.
Moszkva szükséges áldását azért nyerhette el a projekt, mert így bizonyítani lehetett, hogy az olajválság „nem érinti a szocialista országokat, hiszen számukra a közel-keleti olaj továbbra is rendelkezésre áll” – magyarázta a gazdaságpolitikai hátteret az Élet és Irodalom hasábjain két éve közölt Bumeráng című írásában Szűcs R. Gábor.
A sors iróniája, hogy mire a csőrendszer (az eredetileg ígérthez képest jó másfél év késéssel) üzemkész lett, fordult a kocka a világpiacon, csökkenni kezdtek az árak, így a szovjet kormánynak ismét a szocialista országok gazdasági közösségében, a KGST-ben érte meg jobban a kőolaj értékesítése.
Ezt nyomatékosan az érintett országok tudomására hozta, ami azért volt különösen kínos a magyarok számára, mert az Adria vezeték szerződésében az állt, hogy a tranzitdíj 99,9 százalékát akkor is fizetni kell, ha egy csepp olaj sem folyik rajta.
