Tíz éve kezdődött a menekültválságnak nevezett folyamat, ami nem csak menekültek millióinak életét forgatta fel, de átrendezte az európaiak gondolkodását és politikai életét is. Ma már a legjobb esetben is megmosolyogtató naivitás visszagondolni az akkor wilkommenskultur néven ismert közhangulatra, amelynek lázában tömegek fogadták transzparensekkel a magyarországi viszontagságok után Bécsbe, Münchenbe, Stockholmba érkező menekülteket, hogy aztán szállással, segéllyel és munkával egyengessék az életüket.
Menekültek a görög partokra érkezés után 2015-ben
Földes András
Ez a tíz év saját újságírói életemet is felforgatta. 2015 ázott szürke telén egy rutin riportra indultam a magyar-szerb határon megjelenő menekültekhez, hogy aztán öt évvel később, bejárva Törökországot, Görögországot, Irakot, Iránt, és Nigert, végül Líbiában zárjam a sorozatot.
Tripoliban megkönnyebbült sóhajtással nyugtáztam, amikor a repülőgépem felemelkedett, mert csak ekkor volt biztos, hogy sikerült kijutnom a Mad Max-országgá vált zónából. Abból a pokolból, ahol a menekülteket sivatagi bandák ejtik foglyul, hogy rabszolgaként dolgoztassák őket, és ahol a hadurak mindent megtesznek azért, hogy üzelmeik híre semmiképp se jusson el Európába. Miért?
Az EU ugyanis az egyik finanszírozója lett a műveleteiknek, amelyet eufemisztikusan határvédelemnek hívnak, a gyakorlatban azonban a menekültek bármi áron való visszatartását jelenti. A líbiai parti őrségnek nevezett csoport gyakran erőszakkal toloncolja vissza Líbiába a nemzetközi vizekről a csónakokban menekülőket, ahogy erről a Guardian cikke vagy az az Amnesty International egy friss anyaga is tanúskodik.
De hogyan jutottunk oda, hogy a kormányok, amelyek egy évtizede még az emberi jogokat, a befogadást, a kultúrák békéjét hirdették, ma veszélyforrásként tekintenek a menekülőkre?
Hogy lehet, hogy Orbán Viktor 2015-ös, menekültellenes retorikája mára a nyugati, mainstream pártok alapüzenete lett?
Vajon a menekültválság kezdetén bódultunk bele a virágos illúziókba, és mára felnőttünk, s tudjuk, mi a realitás?
Megdöbbentő kijelentést kell tennem. A terepen töltött évek alatt rengeteget változtam, rengeteget tanultam a közel-keleti kultúráról, az iszlámról, az emberi teljesítőképességről, a sivatagról és a háborúkról, és ez csak egy rövid felsorolás.
Szaharai őrjárat
Földes András
De hiába láttam a háborút az Iszlám Állam ellen, hiába tapasztaltam, milyen, amikor ezrek indulnak el egy határkerítés ellen, ma is ugyanazt gondolom a menekültekről, mint 10 éve.
Hogy a menekültek nem veszélyesek, nem döntik romba a gazdaságot, nem erőszakolják meg lányainkat, és nem okoznak kulturális káoszt és munkanélküliséget. Szóval valami olyasmi a véleményem, mint ami a willkommenskultur nevű páneurópai intellektuális Woodstock idején általános volt.
Megőrültem?
Hogy megértsük, miért vagyok olyan, mint a Nagy Lebowski múltban ragadt főhőse, vissza kell ugranunk, nem egy bowling terembe, hanem Görögországba, a festői Leszbosz szigetére.
A boldog békeidők
2015-öt írunk, Európa épp szembesült korunk menekültválságával: bár a Földközi-tengeren már néhány éve folyamatosan érkeztek a hajók Olaszországba, ekkor nyílt meg a balkáni útvonal, ahonnan szírek, irakiak, afgánok százezrei vándoroltak Nyugat-Európa irányába.
Európa tárt karokkal fogadta a menekülteket, részben azért, mert a közhangulatot akkor még az emberi jogok tisztelete és a szolidaritás uralta. De Európa nyitottsága azért is érthető volt, mert világosak voltak a menekülthullám okai is: ebben az időben vett brutális fordulatot a szír polgárháború, köszönhetően Oroszország beavatkozásának, egész városokat elpusztító bombázásainak. Ekkoriban foglalt el hatalmas területeket az Iszlám Állam Irakban és Szíriában, és vált ismét vadabbá a talibán Afganisztánban. Nem volt kérdés, mi késztette a tömegeket menekülésre.
A balkáni útvonal a szárazföldön vezetett, egyetlen szakaszt leszámítva. A menekülőknek tengeren kellett átkelniük Törökországból Görögországba. Ez nem volt lehetetlen feladat, mert egy sor görög sziget alig 8-10 kilométerre volt csak a török partoktól.
A menekültek egyik jellemző célpontja Leszbosz volt, egy olyan sziget, ahol addig cuki városkák, csendes tengeröblök és türkizkék tenger segítettek a decens európai polgároknak kipihenni a fejlett világ rohanását. Váratlanul azonban gumicsónakok százai jelentek meg az idillben, a tengeri utazástól sokkos állapotban partra támolygó menekültekkel.
A tengerből kimentett menekült család
Földes András
Így írtam akkor az egyik hajó megérkezéséről:
“A menekültek csónakja lomhán közeledett. Olyan sűrűn ültek az utasok, hogy a testek fekete masszának látszottak a narancs hajótest felett. Amikor a közelbe értek, egy neoprén segítő csobbant a vízbe, hogy a part felé irányítsa őket. A hajóban váratlanul kezek emelkedtek a magasba, többen fohászkodtak, mások tapsoltak.
Az izgalom egyre nőtt, már ugráltak volna be a vízbe, de az önkéntesek intettek, hogy üljenek vissza. Pallót döntöttek a csónak orrához, majd egyesével, száraz lábbal segítették partra az utasokat.
Kevés felszabadítóbb dolog van a túlélés felett érzett örömnél. Menekültek ölelkeztek egymással, és bárkivel, aki a közelben állt. Egy férfi a csecsemőjével a kezében csendesen zokogott. Aztán az egész zsizsegő csapat hirtelen elvonult a legközelebbi tábor irányába. Alig öt perccel a megérkezésük után már csak egy halom mentőmellény emlékeztetett az érkezésükre.”
A sziget 2015-ben és 2016-ban nem csak a turizmus, hanem a legszebb emberi tulajdonságok paradicsoma is volt. Az önkéntesek táborokat állítottak fel a szigeten, meleg ételt osztottak, a sátrak mellett volt játszótér, wifi, és orvosi ellátás is.
Négy évvel később
2020-ban tértem vissza legközelebb, és azt hittem, rossz helyen szálltam le a repülőről. A helyiek, akik korábban étellel, vízzel, segítséggel fogadták a menekülteket, akkor már a nyílt utcán kiabáltak a megszeppent migránsokkal, és az őket támogató önkéntesekkel. A barátságos táboroknak nyomát sem láttam. A környéken letarolták az olajligeteket, hogy őrzött, börtönre emlékeztető létesítményt húzzanak fel. De a hivatalos táborban sem volt elég hely, így a falakon kívül apokaliptikus menekültváros húzódott, egy kalyibákból és nejlonsátrakból álló gettó.
