Pallai Péter messziről indult: az ELTE joghallgatójaként az 1956-os forradalomban fegyvert fogott, a bukás után ezért – a letartóztatástól joggal tartva – kénytelen volt elhagyni az országot. Angliában építőmunkásként, vasúti hordárként, éttermi kisegítőként dolgozott, majd ösztöndíjjal közgazdászdiplomát szerzett a London School of Economicson.
Hosszú évekig középiskolai tanár volt Londonban. 1962-ben kezdett a BBC-nél dolgozni, a Magyar Adás külső, később állandó, majd főmunkatársaként. Számtalan emlékezetes dokumentumműsor, riport, politikai interjú fűződik a nevéhez. Ezeket – az 1939–2006 között sugárzott magyar adások archív, digitalizált és mindmáig feldolgozatlan felvételeivel együtt – a BBC londoni archívuma, valamint az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Interjúk Tára és a Magyar Rádió archívuma őrzi.
Amikor 1992-ben műsorvezető-szerkesztőként – BBC-zsargonban „producerként” – a magyar adáshoz kerültem, a régi gárda kiváló embereket felsorakoztató csapatából is kiemelkedve
„a Pallai” abszolút és vitathatatlan zsinórmértéknek számított. Értékítélete mindenkor tévedhetetlen volt, politikai elfogulatlansága minden vitán felül állt.
Az írott sajtóból érkező fiatalabb kollégáknak, így nekem is, atyai példabeszéd gyanánt szívesen idézte fel azt a három jótanácsot, amelyet ő kapott 1962-ben – amikor a BBC-hez érkezett – Rentoul Ferenctől, a magyar osztály akkori vezetőjétől: „Ezentúl mindenütt, ahová eddig vesszőt tettél, tegyél pontot, mert ez rádió. Politikai nézeteidet, a kabátoddal együtt, légy szíves, hagyd kint a fogason. Végül pedig, ha lemész a kantinba enni, ne ülj le üres és tiszta asztalhoz, mert azt épp akkor törölték le egy büdös ronggyal.”
Ha a harmadik intelmet nem is mindig, az első kettőt hosszú rádiós pályafutása alatt maradéktalanul igyekezett tiszteletben tartani. Különösen a másodikat. Rádiós szerkesztőként politikai nézeteit mindig kint hagyta a fogason.
Így aztán a rendszerváltástól 1999-ig tartó budapesti tudósítói kiküldetése alatt kritikus, de mindenkor objektív és pártatlan szemléletmódjával, kíméletlen kérdéseivel, a BBC-s újságírás etikai kódexének maradéktalan érvényesítésével a korabeli „határon belüli” magyar újságírásban egyedülálló jelenségnek számított. A rendszerváltást megelőző és követő évek politikai színskálájának különféle árnyalatait képviselő politikusok ezért mindig készséggel ültek a BBC-t képviselő Pallai Péter mikrofonja elé.
A londoni Stranden álló Bush House-ban, a BBC Világszolgálatának akkori székházában, ahol együtt dolgoztunk,
Pétert mindenki ismerte és szerette. Pedig sokszor nem volt „könnyű eset”,
a BBC bürokratáinak mindig kíméletlenül megmondta a véleményét, ezért nem is csinált menedzseri karriert. Igaz, nem is akart, igazi műsorkészítő volt. Utálta az íróasztal melletti munkát, ezért amikor osztályvezetőt akartak csinálni belőle, nem kért belőle. Az értekezletesdi helyett jobban szeretett kajakozni a Temzén.
A nyugat-európai magyar nyelvű médiában végzett munkásságát 2022-ben a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Aranytoll-díjjal ismerte el.
De nem lenne teljes a kép, ha említetlenül maradna Pallai Péter másik nagy szerelme, a jazz. A hatvanas évek végén a BBC nyitni akart a fiatalabb hallgatók felé, ezért úgy döntött, hogy legyen minden héten popzenei műsor is. Ezt Pallai Péterre bízták, aki komoly harcok árán kivívta, hogy a pop mellett jazzt is sugározzanak. Ezekhez a hétvégi, „Hangfalfestő” című programokhoz persze angol nevű disc-jockey dukált, így lett a rövidhullámú sugárzás dacára is egyre gyarapodó rajongótábora számára Pallai Péterből hosszú évekre Bobby Gordon. Bobby, mert nagynénje kutyáját így hívták, Gordon pedig azért, mert fiatalemberként nagyon tetszett neki Gordon Zsuzsa színésznő.
Ha londoni rádiós évei el is múltak, a jazz iránti szerelem tovább élt. Magyar jazz-zenészeknek szervezett rendszeresen nagy-britanniai koncerteket, angol muzsikusokat és együtteseket hozott Magyarországra, kritikákat publikált a Gramofon magazinban, 15 éven át saját jazzműsora volt a Civil Rádióban, és zenész barátaival mindig szívesen ült le az asztalhoz koncert után egy-egy sör mellett beszélgetni.
Volt nekünk egy régi, baráti évődésünk: én Dír Pelájnak hívtam, ő pedig engem Vörci Papának. Szóval, Dír Peláj, a régi csapatból senki sem érti, hogy miért tettél most vessző helyett pontot, és utaztál el úgy, jó messzire, hogy elfelejtettél retúrjegyet venni. Összetörted az egykori londoni csapat szívét. Ott, ahol most örökre megpihensz, nem mocskos ronggyal törlik le az asztalokat.
Vörci Papa
