A brit–holland Royal Dutch Shell kutatói 1922-ben találtak hatalmas olajlelőhelyre Venezuelában, s ez megváltoztatta a szegény agrárország életét. A bábkormányok mögött katonai diktátorként a tényleges irányítói szerepet 1908-tól az 1935-ös haláláig betöltő Juan Vicente Gómez bőkezűen osztotta a koncessziókat. 1929-re már évi 137 millió hordót hoztak a felszínre, amivel
Venezuela az USA után a világ második legnagyobb olajtermelőjévé vált.
Az 1930-as évek közepére a Royal Dutch Shell, valamint az amerikai Gulf és a Standard Oil of New Jersey (a későbbi Exxon) ellenőrizte a kitermelés 98 százalékát, ami után adót és bányajárulékot fizettek.
https://hvg.hu/gazdasag/20260107_trump-egyesult-allamok-venezuelai-olaj-lefoglalas
Isaías Medina Angarita elnöksége idején, 1943-ban fogadták el a szénhidrogénekről szóló törvényt, amely arra kötelezte a külföldi olajcégeket, hogy a nyereségük felét fizessék be az államkasszába. Az angolszász vállalatok nem nagyon berzenkedtek, mert Venezuela a tengelyhatalmakkal háborúzó szövetségesek fegyelmezett olajszállítója volt.
Az olaj uralta az ország gazdaságának 80 százalékát, s a beömlő pénz elosztására a katonai rezsimeket felváltó demokráciában, 1958-ban a három nagy párt az aláírás helyszíne – a keresztényszocialisták vezetőjének caracasi rezidenciája – után Punto Fijónak nevezett megállapodásban rögzítette, hogy a választási eredményeik arányában rendelkeznek a kitermelésből befolyó összegek fölött.
