Ha sosem olvastuk Emily Brontë első és egyetlen regényét, az 1847-ben megjelent Üvöltő szeleket, ha csak a címe alapján tájékozódunk, annyit így is biztosra vehetünk, hogy felettébb cudar időjárási viszonyok uralkodnak a sokszor feldolgozott történetben. Sejtésünket csak megerősíti az a lista, amit a Guardian állított össze a bemutatót megelőző jókedvében: azokat a filmeket vették sorba, amelyekben a lehető legpocsékabb időjárás keseríti a főhősök életét, legyenek azok rajzfilmfigurák (Jégvarázs), bárkával közlekedők (Noé) vagy Robert Redford (Minden odavan).
Bár a korai reakciók – néhány rajongástól fűtött mondat néhány könnyen elaléló médiamunkástól – azt sejtették, hogy Emerald Fennell valami olyasmit művelt a veretes művel, amit senki őelőtte, azt egyetlen józan lélek sem várhatta, hogy az Ígéretes fiatal nőért Oscar-díjat nyert alkotó merésznek mondott interpretációjában nem fognak üvölteni a szelek. Nem, ebben senki sem kételkedett.
A valódi kérdés, hogy mekkora legyen a léghuzat és viktoriánus ködmennyiség, milyen sűrűn lebbenjenek a függönyök, és milyen gyakran áztassa eső a szereplők felsőtestét, hogy azt még komolyan lehessen venni. Persze csak akkor, ha az a szándék, hogy bármit is komolyan lehessen venni.
