Az ellenzéki politikai szereplők deklarált közös célja a kormányváltás. A közvélemény-kutatások alapján reális esélye van annak, hogy a kormányváltást támogató szavazatok többségbe kerülnek az áprilisi választáson, de a szavazati arány mértéke bizonytalan. A politikai verseny feltételei rendkívül egyenlőtlenek, és a választási rendszer sajátosságai miatt a szilárd és egységes kormánypárti tömbbel csak egy hasonlóan egységes kihívó veheti fel a versenyt. Ezért a cél elérése nem pusztán a támogatottság kérdése, hanem koordinációs feladat:
a szándék csak akkor valósulhat meg, ha az ellenzéki szereplők – pártok, jelöltek, aktivisták és szavazók – képesek összehangolni a cselekvésüket.
Az ilyen kollektív cselekvés azonban nehezen valósul meg a különböző kormánykritikus szereplők eltérő identitásai, rövid távú érdekei és a bizonytalan az információs környezet miatt. A közös célokból nem következik automatikusan az, hogy mindenki ugyanarra mozdul. Éppen ezt az ellenzék számára nehéz helyzetet kívánta előidézni a Fidesz a választójogi törvény többszöri módosításával.
A 2022-es kísérlet az ellenzéki összefogásra a koordináció sérülékenységét mutatta meg. Innen az innovációs kényszer: a kormányváltást célzó oldalnak olyan megoldás felé kellett elmozdulnia, amely kevesebb alkut igényel és inkább a szavazói döntések egyszerűsítésével támogatja az összehangolt cselekvést. 2026-ban ennek megfelelően egy új koordinációs mechanizmus vált szükségszerűvé.
Az ellenzéki összefogást alkotó pártok vezetői 2021 október 23-án a Hősök terén - akkor nem működött
Fazekas István
A következőkben a kooperációelmélet alapfogalmait felhasználva azt vizsgálom, hogy a kormányváltó akarat milyen feltételek mellett tud mandátumképes többséggé szerveződni. Ehhez először bemutatom a választási kooperáció fontos fogalmát, a Schelling-féle fókuszpontot. Ezt követően összevetem a 2022-es és 2026-os ellenzéki kooperációs modellt, végül a DK és az MKKP 2026-os önálló indulásának potenciális következményeit elemzem.
A Schelling-féle fókuszpont
Mint jól ismert, az ellenzéki együttműködés azért válik kényszerré, mert a választási rendszer – különösen az, hogy az egyéni körzetek megnyeréséhez elegendő a relatív többség – közvetlenül bünteti a megosztottságot, miközben a kormányoldal erőforrás- és kommunikációs fölénye tovább súlyosbítja minden koordinációs hiba árát. Ennek következménye, hogy
az ellenoldal számára nem pusztán az a kérdés, hogy összesen mennyi a kormányváltást támogató szavazat, hanem az is, hogy ez a támogatás képes-e koncentrált, mandátumot eredményező eloszlásban megjelenni.
A kollektív cselekvés gyakorlati kérdése nem az, hogy a szereplők „jót akarnak-e”, hanem az, hogy ugyanazt a cselekvést választják-e. Schelling fókuszpontfogalma ezt a mechanizmust ragadja meg.
