Bátyja, Gáspár Sándor 2009-ben kapta meg a Kossuth-díjat. Hogy fogadta most az ön díjazását?
Telefonon mondtam el neki, boldog volt, szerintem meg is könnyezte. Én a diplomáig mindent egy évvel Sándor után csináltam, ugyanott voltam katona is, ahol ő, de most eltelt tizenhét év a két Kossuth-díj között. De hát, spongya rá!
Ebben a tizenhét évben gondolt arra, hogy azért ön is megkaphatná?
A Kossuth-díjra nem gondoltam. Azt tudtam, hogy a Miskolci Nemzeti Színház minden évben felterjeszt a Kiváló Művész-díjra, de sosem kaptam meg. Így derült égből villámcsapásként ért a hír úgy, hogy az itteniek nem is tudtak róla. Kiderült, hogy a Színházművészeti Szövetség terjesztett fel, amit aztán még a miniszterelnöknek és a köztársasági elnöknek is jóvá kell hagynia. Hát így. Nagy az öröm, de fárasztó volt ez az egész: közben itt, Miskolcon próbáltam és játszottam, de egy hét alatt négyszer voltam Pesten a díj miatt.
Kellett gondolkodnia azon, hogy elfogadja-e a díjat?
Nem, ez fel sem merült. Az állami díjakat a mindenkori regnáló hatalom adja, nekem teljesen mindegy, éppen kicsoda. Nem szabad ebbe belemenni, nem szabad ezt politikává tenni, hiszen a szakma terjeszt fel, és mivel a politika nem ért hozzá, elfogadja. Ezzel nekem nincs semmi bajom. Az életem van ebben a munkában, így eszembe sem jutott nem elfogadni.
Gáspár Tibor az Ivanov című darabban
Éder Vera
Schilling Árpád azt írta, jobb lenne, ha inkább nem is adnának állami díjakat, mert nem lehet tudni, ki kapja politikai és ki szakmai okokból.
Ezt semmiképpen nem tartanám helyesnek. Nyilvánvaló, hogy a politika ki akarja sajátítani a díjazottakat, mert népszerűek, sokan szeretik őket. Ha ezt az ember a helyén tudja kezelni anélkül, hogy megalkudna, normális és őszinte marad, és nem ül fel semelyik tribünre, akkor ezzel nincs baj. Dolgozni kell, becsületesen, és akkor – némi szerencsével – az egyik munka hozza a másikat, és megtalálnak a jó társulatok. Én a díjban a pályám, a hivatásom elismerését látom, azzal pedig nem foglalkozom, kitől veszem át.
