A hét számomra a Könyvhét hete volt, leszűkültem a könyvekre, mondanám, ami egyszerre őrületesen igaz, de egyben torzító is. Mert a közelmúlt megjelenései mögött világok nyílnak, a szépirodalmat is áthatják a közéleti, közérzületi kérdések. A megnyitó előtt hasonlóan zavarban voltam, mint alig egy hete a Pride-on: mit lehet még mondani? Egy felszabadult sóhajon kívül mi maradt nekünk? De igen: úgy tűnik, még lehet miről beszélni. Csak a felszabadulás nyelve az évek óta kimerült verkli után még keresi a saját szavait. Nincs mit megjavítani. Új kell. Azonnal. Nem tekinthetjük előjátéknak az eddigieket, teljesen mást kell kitalálni.
Mint egy bizarr kiállítást, úgy néztük az elmúlt időszakot. Olykor szavak nélkül. Épp ezért jött jókor egy felkérés, a szlovákiai Bázis (Magyar Irodalmi és Művészeti Egyesület Szlovákiában) és a Kultminor (Kisebbségi Kulturális Alap) szervezte Tű-rés-határ című (vándor) kiállításhoz, amiben szlovák és magyar írók és fotográfusok működtek együtt: a képekhez a hívószóhoz passzoló szövegek születtek. Egyike voltam a résztvevőknek.
Néztem a fotót, amire reflektálnom kellett volna, a tüntetés részletét, néztem heteken át, túl a határidőn is bőven. Képtelen voltam megalkotni a szöveget hozzá. És sokáig nem értettem, miért. Mit jelent, mit jelentett tüntetni az elmúlt 16, immár kimondhatjuk, lezárt évben?
