Ugye milyen távolinak tűnik 2021? Mintha évtizedek teltek volna el, annyi minden történt azóta. Pedig csak ezen a héten jutottunk el annak az ötödik évfordulójáig, hogy Magyarország elbúcsúzott a Covidnak az addig ismert, igazán félelmetes változatától. 2021. július 3-a volt a nap, amikor megszűnt a rendezvényeken, zárt helyeken és tömegközlekedésen kötelező maszkhasználat, miután az előző nap eljutottunk 5,5 millió beoltottig, és már látszott, hogy a legrosszabbon túl vagyunk. És szinte napra pontosan most volt az ötéves évfordulója annak is, hogy 2021. július 1-jén hosszú idő után eltelt egy teljes nap úgy, hogy egyetlen áldozatot sem követelt a járvány.
És már öt éve teszünk úgy, mintha semmi nem történt volna.
Hogy mennyire nem akarunk erre gondolni, azt jól mutathatja, hogy valószínűleg ezen a ponton rengeteg olvasó már berzenkedik, minek kellett ezt a témát előhozni. Néhány napja láttam egy színielőadást, Capektől A fehér kórt adták elő, amelynek a kiindulópontja az – 1937-es a mű –, hogy egy Kínából elindult járvány sorra öli az időseket, és nem tudni, mi a gyógymód. Rég nem gondoltam már a Covidra, és ekkor azt éreztem, nem bírnám, ha a teljes két óra arról szólna, hogy újra át kell élni, ami akkor történt (nem arról szólt szerencsére). És csodálkoztam is:
még most is ennyire rosszul érint ez? Ennyire.
A járvány időszakában kollektív traumán estünk át, és ezt azóta sem vagyunk hajlandók szóba hozni. Kísérletet sem tettünk arra, hogy kibeszéljük, amit átéltünk. Pedig volna mit, már csak azért is, mert nagyon-nagyon változatos okokból traumatizált a Covid-időszak. És öt év alatt meg kellett volna hallgatnunk egymást.
https://hvg.hu/360/20250124_covid-gazdasag-hatasok-arak-logisztika-vasarlas-valsag-krizis
