1968. augusztus 21-ére virradó éjszaka beözönlött Csehszlovákiába öt ország (Szovjetunió, Magyarország, Bulgária, Lengyelország és – szimbolikus létszámmal – a Német Demokratikus Köztársaság) kétszázezer katonája. Semmiféle fegyveres ellenállással nem találkoztak, de azért mégis utánuk küldtek még háromszázezer daliát. A félmilliós haderő megszállt az országban minden megszállhatót. Kizárólag tiltakozó fegyvertelen civilek léptek föl velük szemben kockáztatva (százvalahány esetben fel is áldozva) az életüket, és mégsem sikerült a seregeknek megakadályozniuk, hogy a helyükön maradjanak az ország legfőbb vezetői, akik a megszállást elítélték, és akik ellen a bevonulók bevonultak.

Azok a moszkoviták, akiknek a segítségkérésére a megszállók, "az internacionalista segítségnyújtók" hivatkoztak, nem alakíthattak kormányt, nem vehették át a hatalmat. Az öt moszkovita közül Alois Indra és Vasil Bilak (aki a bevonulás előtt még a Szlovák Kommunista Pártot vezette!) a későbbiekben benne volt ugyan az állampárt legfelsőbb vezetésében, de első számú vezető sohasem lett belőlük. A másik háromból (Antonín Kapek, Drahomír Kolder, Oldřich Švestka) pedig pláne nem.

Szovjet tank Prágában 1968. augusztus 21-én

AFP

Moszkva hazudik, Moszkva hiszi el

Míg 1956-ban Magyarországon a "segítségkérők" első felhívásában az ellenkormány egész névsora benne volt, Csehszlovákiában a rendszerváltásig nem is hozták nyilvánosságra a segélykérő levél aláíróinak névsorát. Így, névtelenül közölték a terjedelmes levelet augusztus 22-én a magyar napilapok is.

Kádárék 1956-ban úgy jelentkeztek be, mint az október 23-i népfelkelés képviselői, akik szembeszállnak azokkal, akik annak nemes eszméit ellenforradalommá próbálják torzítani. ("A hazánkban október 23-án megindult tömegmozgalom… nemes célja a Rákosi és társai által elkövetett párt- és népellenes bűnök kijavítása. Ezek a becsületes hazafiak azt akarták, hogy társadalmunk, gazdasági és politikai életünk tovább demokratizálódjék.") Azért is hívták a Kádár-kormányt "forradalmi munkás-paraszt kormánynak", hogy a forradalommal azonosítsák. Az októberi eseményeket még november 23-án is forradalomnak lehetett nevezni a Népszabadságban.

Bilakék 1968-as "segélykérő" levele sem tagadta, hanem üdvözölte a Prágai Tavaszt, a CSKP januári fordulatát és áprilisi akcióprogramját. "Minden becsületesen gondolkodó hazafi tevékeny részvételével és támogatásával, a párt határozottan új korszakot nyitott azzal a legbecsületesebb szándékkal, hogy kijavítja a múlt hibáit és megteremti a feltételeket hazánk jövendő gazdag és boldog élete számára. Az alapvető polgári jogokat, amelyek mindig eleven kapcsolatban álltak népünknek a demokráciáról és a humanizmusról alkotott elképzeléseivel, újból helyreállították az akcióprogram elgondolásai és haladó szelleme alapján./…/ A végsőkig kész vagyunk megvédelmezni, s megvalósítani a januári haladó eszméket, amelyek elvezetnek bennünket a valóban újszerű, újjászületett és humánus szocialista társadalom megteremtéséhez."

Csehszlovákiában nem volt fegyveres felkelés, nem voltak lincselések, Bilakék nem tudtak másra hivatkozni, mint arra, hogy a megélénkült polgárság szerte az országban fellépett a sztálinista káderek ellen, a tüntetéseken inzultáltak némelyeket, és aláírásokat gyűjtöttek az ottani munkásőrség felszámolása végett. Később moszkvai bértollnokoknak kellett egészen abszurd rémtörténeteket kitalálni a megszálláshoz. Eszerint Bohémiában negyvenezer fegyveres ellenforradalmár állt készenlétben, ezerszámra foglaltak le gépfegyvereket és gránátvetőket, imperialista ügynökök titkos fegyverraktáraival volt tele az ország, s a Dubcek-féle pártvezetés beleegyezett az új Münchenbe, a határvidékek átadásába Nyugat-Németországnak. Ezt a Szovjetunióban szerkesztett "fehér könyvet" Csehszlovákiában nem is merték terjeszteni, viszont a távoli Moszkvában, ahol az embereknek fogalmuk sem volt róla, hogy vadászpuskákon kívül a világon semmit nem találtak hős vitézeik, a könyv nagy sikert aratott, sorban álltak érte, több százezer példányban kelt el.

AFP

A rettegett sajtószabadság

Az igazán megoldhatatlan probléma Csehszlovákiában, amit nem lehetett megnevezni, egyszerűen a sajtószabadság volt. A nyilvánosság politikai ellenőrzése nélkül összeomlik minden fikció, mindenekelőtt a munkáshatalom-néphatalom fikciója, amelyre a pártállami diktatúra legitimitása épül, ezért a pártállam nem tud kitérni a valóságos néphatalom igénye elől, kénytelen elfogadni az egész addigi gyakorlatát érvénytelenítő kritikát és az egész addigi gyakorlatával szakító reformszándékot, amint megszűnik az uralma a nyilvánosság felett. De persze ezzel a kritikával, ezzel az igénnyel együtt élni sem tud, mert az ilyen reformfolyamat a maga logikája szerint minden legitimitását vesztett korlátozásnak, tilalomnak nekifeszül, s ezekkel együtt elsodorná az állampártot, a parancsgazdálkodást, mindazt, ami a Moszkvának megfelelő viszonyok fennmaradását biztosítja. Ezért kell ezeket a reformfolyamatokat felvállalva elfojtani. Egyszerűbb lett volna a helyzet, ha a pártállam ellen lázadók valóban a szocializmus ellen lázadtak volna, nem hittek volna a diktatúra nélküli szocializmusban. De hittek.

A Prágai Tavasz első számú "ellenforradalmi" dokumentumaként elítélt, Ludvik Vaculik író által fogalmazott Kétezer szó is szocialista hitvallás, amely még a kommunista párt meghatározó szerepét sem kérdőjelezi meg: "Mindenekelőtt azon nézetekkel fogunk szembeszállni – ha előfordulnának – miszerint a demokratikus megújulást végig lehet vinni a kommunisták nélkül, esetleg éppen ellenük. Ez nemcsak hogy igazságtalan, de értelmetlen is lenne. A kommunistáknak vannak szervezeteik, azokban kell támogatnunk a haladó szárnyat. Vannak kipróbált funkcionáriusaik, és végül is még mindig az ő kezükben összpontosulnak az irányítás karjai és nyomógombjai. A nyilvánosság elé került az akcióprogramjuk, amely egyben a legkiáltóbb igazságtalanságok megszüntetésének programja – senki más nem rendelkezik semmiféle hasonló konkrét programmal./…/ Kormányunknak tudomására hozzuk, hogy ha kell, fegyverrel is támogatjuk, amíg azt teszi, amit várunk tőle. Szövetségeseinket pedig biztosíthatjuk, hogy a szövetségesi, barátsági és kereskedelmi szerződéseket betartjuk./…/ Ezen a tavaszon, akárcsak a háború után, újra eljött a nagy alkalom. Újra lehetőségünk van saját kezünkbe venni közös ügyünket, amelynek szocializmus a neve."

Ez az "ellenforradalmi" iromány ugyanazt az áprilisi akcióprogramot üdvözli, amelyet a "segélykérő" moszkoviták. A megszállt országban ugyanaz a kormány működött tovább, amely mellett a Kétezer szó kiállt. De hát az az írás mindamellett kegyetlenül szétbombázta a munkáshatalom fikcióját, és minden értelemben "leírta" a pártállamot: "A Párt összefonódása az állammal oda vezetett, hogy a Párt elvesztette azt az előnyt, amelyet a végrehajtó hatalomtól való elkülönülés jelenthetett volna. Nem volt, aki kritizálja az állami és a gazdasági szervezetek tevékenységét. A parlament megszűnt tárgyalni, a kormány irányítani, az igazgatók igazgatni. Eltűnt a választások jelentősége, a törvények is elvesztették súlyukat. Nem bízhattunk meg senkiben, aki valamely bizottságban bennünket képviselt, mert még ha méltó is lett volna a bizalmunkra, akkor sem várhattunk volna tőle semmit, mert nem érhetett el semmit./…/ Az apparátus döntötte el, hogy ki mit tehet és mit nem, az apparátus irányította a szövetkezeteket a tagság nevében, a gyárakat a munkások nevében, a nemzeti bizottságokat (tanácsokat) a lakosság nevében. A valóságban semmiféle szervezet nem volt a tagjaié – a kommunistáké sem. A tényleges irányítók legfőbb bűne az, hogy a saját akaratukat a munkások akaratának állították be. Ha ezt a hazugságot el tudnánk hinni, akkor a munkásokon kellene számon kérnünk a mai gazdasági visszaesést, az ártatlan emberek ellen elkövetett gazságokat, a cenzúra bevezetését." (Nb. Vaculik maga is tagja volt a fent jellemzett pártnak.)

AP

Magyarországon csak rövid ideig álcázta magát a forradalom védelmezőjének a forradalmat eltipró rezsim. 1957 elejére már kötelezővé vált az az álláspont, hogy a november 4-i felhívásban nemesnek ítélt tömegmozgalom már eleve, október 23-tól kezdve ellenforradalom volt.

Csehszlovákiában ez a folyamat sokkal tovább tartott. A megszállt ország vezetői Moszkvából, ahová a megszállás napján elvitték őket, vezetőként tértek haza az ún. Moszkvai Jegyzőkönyv aláírása után. Megígérték, hogy "kézbe veszik a tömegtájékoztatást", és miután véget ért az öt hónapos sajtószabadság, védhetővé vált a pártállam, amit a sajtószabadság védhetetlenné tett. A személyi folyamatosság túl sokáig nem akadályozhatta meg a visszarendeződést. 1969 tavaszán leváltották Alexander Dubceket, a Prágai Tavasz pártvezérét, annak az évnek a végén leváltották Oldrich Cerniket, a Prágai Tavasz miniszterelnökét, 1970-ben mindkettőjüket kizárták a pártból, és annak a végén megszületett a Tanulságok című párthatározat, amely teljes egészében hibásnak minősíti az áprilisi akcióprogramot. A következő években pedig a csehszlovák diktatúra még szigorúbb lett, mint a Prágai Tavaszt megelőző Novotny-korszakban. Rehabilitálták és példaképpé emelték Klement Gottwaldot, Csehszlovákia Rákosi Mátyását, a Slansky elleni antiszemita tömegper főrendezőjét.

(Amikor Wladyslaw Gomulka 1956-ban megkötötte a maga egyezményét Moszkvával, a lengyel demokratikus reformok feltételei is megszűntek. Gomulka elkerülte a megszállást, elkerülte a leváltást, de Lengyelország ezzel nem járt jobban. 1968 nem a Tavasz, hanem a terror, a sötét antiszemita terror éve volt Varsóban.)

1968 nem létező arany középútja

Azok a hatalomban lévő kommunista vezetők sem voltak a diktatúra (és önmaguk) ellenségei, akik nem értettek egyet a prágai reformfolyamat erőszakos megszakításával. Sőt. A kínai Mao-Ce-Tung-ról, az albán Enver Hodzsáról beszélünk, és egy hozzánk közelebb tevékenykedő pártvezetőről: "Mi nagy nyugtalansággal követtük és követjük a csehszlovákiai eseményeket, azt a tényt, hogy szocialista országok csapatai behatoltak Csehszlovákiába. Bármit is mondanak, elvtársak, ennek az akciónak nem lehet semmiféle igazolása. Mi ellátogattunk Csehszlovákiába, tárgyaltunk a csehszlovák vezetőkkel, találkoztunk a csehszlovák néppel, miként önökkel találkozunk most. Meghallgattuk a cseh elvtársakat, ők is meghallgattak bennünket, és meg kell mondanom, nem tapasztaltunk egyebet, mint azt, hogy a nép teljes mértékben ragaszkodik a párthoz és a kormányhoz, vezetőségéhez, Svobodához, Dubcekhez, Cernikhez. Azzal a meggyőződéssel tértünk haza, hogy a csehszlovák nép helyes úton halad és elegendő ereje van ahhoz, hogy biztosítsa a szocializmus építését országában, a párt vezetésével. Az összes jelenlévőknek, Csíkszereda város, Hargita megye összes lakosainak egyre jobb sikereket, sok boldogságot és jó egészséget kívánok. (Taps, éljenzés.) Éljen Hargita! Éljen a Román Kommunista Párt! (Ezeket a szavakat Nicolae Ceausescu elvtárs magyar nyelven mondotta.)" (Hargita, 1968. augusztus 27.)

Békés Csaba tíz évvel ezelőtt, a negyvenedik évforduló alkalmából a Beszélőben kifejtette: "A csehszlovák társadalom – erős nosztalgiát érezve a két háború közötti parlamentáris demokrácia iránt – külső beavatkozás nélkül hosszabb távon semmiképpen sem korlátozta volna igényeit egy reformszocialista rendszer bevezetésére. Ma már nem kétséges, hogy 1968 nyarán Csehszlovákiában egy olyan átmenet zajlott, amelynek során fokozatos és meglehetősen gyors elmozdulás következett be egy reformista szocialista modell elképzelésétől és gyakorlatától egy olyan nem-totalitáriánus rendszer irányában, amely végül e rendszer modern formájában érte volna el csúcspontját, azaz egy nyugati típusú parlamentáris demokráciában, ahogyan ez külső kontroll hiányában néhány hónap alatt meg is történt 1990-ben." És ez történt a Balkántól Szlovéniáig egy sor országban, ahol nem voltak olyan előzményei a polgári demokráciának, mint Csehszlovákiában. Nem történhetett más. Pontosabban más történhetett, mint ahogy történt is a volt Szovjetunió tagköztársaságainak többségében – csak jobb nem. A gazdaságot vagy a piac és a magántulajdon dominálja, vagy az állam, de akkor az az állam a társadalom fölött is uralkodik. Ebből a választási kényszerből nincs kiút, eddig legalábbis senki sem találta.

Pedig 1968-ban szerte a világon ezt keresték. Mindkét világrendszerben, Keleten és Nyugaton. Másként volt új az újbaloldal itt és ott, de mindenhol új volt és bal. És rendszerkritikus valamennyi fennálló rendszerrel szemben. Az 1968-as nagy generáció a nem létező harmadik utat kereste, az "arany" középutat a létező szocializmus és kapitalizmus között, illetve fölött. Sokféleképpen kereste, de egyféleképpen sem találta. A '68-as generáció rendszerpreferenciái nem bizonyultak érvényesnek. De az értékválasztásai – a személyi és közösségi autonómia, az önmegvalósítás, az antiautoriter szellem, a jogkiterjesztés, az antimilitarizmus, a hagyományos kötöttségektől való megszabadulás, az elidegenedés-ellenesség stb. – annál inkább.