1. Ázsiai gyökerek: India, Kína és egy 1500 éves szakácskönyv
A padlizsán őshazája Délkelet-Ázsia, minden valószínűség szerint India és Burma vidéke, ahol a botanikusok szerint a legtöbb vad rokona is megtalálható. Már az ókorban ismerték, számos szanszkrit szöveg említi, és az ájurvédikus gyógyászat is használta – a fehér fajtákat cukorbetegeknek ajánlották, a gyökér főzetével pedig asztmát próbáltak kezelni.
A növény innen Kínába is eljutott, ahol igazán otthonra talált. Az első fennmaradt írásos említés meglepően pontosan datálható: 544-ben született meg Csia Sze-hszie Csi-min jao-su (A nép jólétéhez szükséges legfontosabb technikák) című mezőgazdasági kézikönyvében, amely már termesztési tanácsokat is ad hozzá. Ez a padlizsán első receptje, a szó tágabb értelmében, egy agrártechnikai útmutató arról, hogyan kell sikeresen felnevelni ezt a szeszélyes növényt.
Érdekesség, hogy sem az ókori görögök, sem a rómaiak nem ismerték a padlizsánt – egyetlen antik szerzőnél sem bukkan fel, ami arra utal, hogy Európába jóval később, a kora középkorban, arab közvetítéssel érkezett.
2. Egy córdobai naptár és egy szicíliai kertészeti feljegyzés
A padlizsán a 7–8. században, az arab hódítások és a virágzó kereskedelmi útvonalak nyomán jutott el a Közel-Keletre és Észak-Afrikába. Az arab kereskedők vitték magukkal Hispániába is: az egyik legkorábbi európai írásos nyom egy córdobai mezőgazdasági naptár, amely már gyakorlati tanácsokat ad a padlizsán ültetéséről.
A híres perzsa orvos-filozófus, Ibn Szína (Avicenna) – Szent István kortársa – szintén írt róla, mint zöldségről és gyógynövényről egyaránt, ekkor a padlizsánt sokkal inkább orvosságnak, mintsem élelmiszernek tekintették.
Padlizsán illusztráció Rozier atya „Dictionnaire Universel d'Agriculture” című művéből, 1785
AFP / Collection Roger-Viollet / Roger-Viollet via AFP
Olaszországba jóval lassabban szivárgott be: a 12. századtól kezdve tűnik fel forrásokban, de igazán Szicíliában honosodott meg, ahová szintén arab közvetítéssel érkezett. A legkorábbi konkrét szicíliai említés egy 1309-ből származó dokumentum, amely arról ír, hogy a melingianas növényt tökfélékkel együtt termesztik a palermói kertekben.
A középkori Európa azonban gyanakodva figyelte az újdonságot. A padlizsán ugyanis a burgonyafélék (csucsorfélék) családjába tartozik – ugyanabba, amelybe a mérgező nadragulya és beléndek is –, ezért hosszú ideig azt hitték, hogy fogyasztása elmebajt, sőt leprát okoz. Emiatt évszázadokon át inkább dísznövényként tartották az úri kertekben, csodálva sárga vagy fehér, tyúktojásra emlékeztető terméseit – innen ered angol neve, az eggplant, azaz „tojásnövény” is.
3. Padlizsán Magyarországon: a bolgárkertészek öröksége
Bár a padlizsán a Balkánon már a 14–17. században megjelent, Magyarországra viszonylag későn került, a bolgárkertészek révén honosodott meg. A kiegyezés után egyre nagyobb számban érkeztek olyan bolgár vándor kertészcsapatok, amelyek a török uralom alatt korlátozott hazai boldogulási lehetőségeik miatt Európa-szerte kerestek megművelhető földeket – folyóparti területeket béreltek, ahol az ókorból ismert, lóval hajtott vízemelő kerekekkel öntözték a veteményeseket. Ők hozták magukkal és honosították meg a padlizsánt (és sok más zöldségünket) a magyar piacokon.
A padlizsán rossz híre azonban sokáig tartotta magát: a korai európai félelmek – miszerint a fogyasztása betegségeket okoz – Magyarországon is éreztették hatásukat, így igazán csak az 1920-as évektől kezdett szélesebb körben elterjedni.
