Nem az a baj, hogy tárgy lett belőlem, hanem az, hogy nem tudtok szépen bánni a tárgyaitokkal.
Kali Ágnes: Tegnapig trófea
A nemzetközi és hazai közbeszéd fő témája volt az utóbbi hetekben a női test. Szinte nem maradt olyan férfi publicista és egyházi vezető, aki ne fejtette volna ki a véleményét azzal kapcsolatban, hogy lehet-e, és hogyan lehet egy színésznő meztelen egy reklámban (Sydney Sweeney esete), és hogy lehet-e, és hogyan lehet egy nő terhes Magyarországon (szívhangrendelet).
Ezekben a hetekben olvastam egy tanulmányt, az 1973-as abortuszszabadság megőrzéséért indított petícióról. Ebben a történelmi áttekintésben idéztek egy 1956-os, a Népszava számára készített interjúból, amiben egy férfi nőgyógyászt, dr. Zoltán Imrét kérdezték. A szakember egyértelműen fogalmazott a nők jogairól: „Minden családnak, minden asszonynak személyes joga eldönteni, hogy mikor akar utódot. Ezt a bizalmat a nők emberi méltóságának (ma ezt már emberi jognak hívjuk) tiszteletben tartása is megkívánja!”
Ezzel párhuzamosan, 2026-ban a szalagcímeken ezt olvasom: „Szívhangrendelet: képzésre küldenék az egyházak az orvosokat, hogy ne életellenes döntést sugalljanak az abortuszt választó nőknek.”
Férfi-kerekasztal
„Az egyik legnagyobb vitát kiváltó, úgynevezett szívhangrendelet ügyében egyeztettek a keresztény felekezetek Hegedűs Zsolt egészségügyi államtitkárral” – szól a református.hu beszámolója. A református egyházat Fekete Károly tiszántúli püspök és Bálint Balázs szülészorvos, presbiter képviselte. De ott volt még Székely János katolikus püspök, Kocsis Fülöp görögkatolikus érsek-metropolita, Czeti István, a Társadalmi Kapcsolatokért és Kultúráért Felelős Minisztérium egyházi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára és maga az egészségügyi miniszter, Hegedűs Zsolt.
Vagyis férfiak beszélgettek férfiakkal a női testről. Pontosabban a női test korlátozásáról. Ehhez szerintük joguk van, mert „a szívhangrendelet nemzeti sorskérdés”.
Ezt nem csak Steinbach József református püspök gondolja ma így. Ugyanez az érvelés 1956 óta – amikor először legalizálták a terhességmegszakítást a magyar állami egészségügyi intézményekben –, időről időre megjelenik a magyar közbeszédben. Az 1960-as évek végétől kezdve Fekete Gulya „nemzeti író” volt ennek az iránynak az egyik prominens hangadója. Véleménye szerint az államnak be kell avatkoznia, és szigorítania kell az abortuszt, mert „ez nem magánügy, ez nemzeti ügy”.
A történelmi egyházak után az egészségügyi miniszter fogadott egy olyan, kifejezetten abortuszellenes aktivistát is, aki korábban az Orbán-kormány miniszterelnöki megbízottjaként dolgozott. Giró-Szász Áron feladata volt a keresztény mozgalmakkal és közösségekkel való kapcsolattartás és azok támogatása. Emellett alapítója volt az Axióma nevű konzervatív keresztény portálnak. A legtöbbeknek onnan lehet ismerős az Axióma, hogy itt jelent meg Novák Katalin videója, amiben egyebek mellett arról diskurált, hogy ne zavarja a nőket, hogy kevesebbet keresnek, mint a férfiak.
Mára az Axióma mint keresztény agytröszt pozicionálja magát. Ki is dolgoztak egy szívhangrendelettel kapcsolatos javaslatcsomagot, amit már Hegedűs Zsolt kezébe is adtak egy abortuszellenes petícióval együtt. Mint írják, a szívhangrendelet bizonyítottan mentett már életeket, és javasolják a Tisza-kormánynak, hogy ne törölje el a szabályozást. A kutatást Wael Taji, az MCC vendégoktatója írta. Az Axióma kormányközeli kapcsolatairól, összefonódásáról az MCC és a magyarországi Opus Dei katolikus szervezettel már korábbi, oknyomozó cikkekben foglalkoztam. A Lakmusz tényellenőrző portál összegyűjtötte az összes abortuszellenes szervezet nevét, akik még jártak a minisztériumban. Többek között a névsoron felbukkan Hegedűs Zsolt egészségügyi miniszter testvére.
Fókusztévesztés lenne ezt a hírlevelet csupán ezekre az egyeztetésekre adott válaszként írni. Hegedűs Zsolt egészségügyi miniszter a szívhangrendelet kapcsán elsődlegesen egészségügyi és nőjogi képviselőkkel egyeztetett, és csak jóval később az egyházakkal. Hogy ebbe a sorrendbe bele kell-e látni bármit is, az majd akkor fog kiderülni, amikor az egyeztetések konklúziója nyilvánosságra kerül. Addig kezelhetjük kötelező körnek az egyházi véleményezést, és majd a jogszabály-módosítások megfogalmazásánál fogjuk látni, hogy kinek mekkora lobbiereje volt a témában. Valamit viszont megmutatnak ezek a férfi-kerekasztalok:
nem a női test lett nemzeti ügy, hanem a női test autonómiája, önrendelkezési jogának folyamatos megkérdőjelezése vált közüggyé.
