Ungváry Krisztián április 14-i Facebook-posztja és az alatta kibontakozott vita (Szakolczai Attila, Pók Attila, Gulyás Martin, Szokolay Domokos és mások fontos hozzászólásaival) feltette a kérdést: mi történjen a 2010 után (vagy még korábban) alapított jelenkor-történettel foglalkozó kutató- és egyéb intézetekkel?
Mielőtt elgondolkodnék ezen, illő, hogy tisztázzam saját pozíciómat azt illetően: lesz-e, legyen-e újra 1956-os Intézet? Régi szokásaink szerint amikor a létünk forgott kockán (1998-ban, 2010-2011-ben, 2019-ben) az egész Intézet kollektív döntést hozott, nem kis viták nyomán. Ez a közösség mára nem létezik. Maradéka 2019 után még öt évig fenntartotta az „intézetet a magasban”, de 2024 legvégén, miután közös munkánk anyagi és szellemi forrásai kifogytak, ismét csak közösen az 1956-os Intézet nevű kutatási projekt befejezése mellett döntöttünk. Így tettünk, minden hírverést mellőzve. Megmaradt az 1956-os Intézet Alapítvány, amelynek egyetlen feladata maradt: segíteni egy fontos, évek óta készülő kiadvány megjelenését. Úgy, hogy egyedül már erre sem vagyunk képesek.
Ennek az Alapítványnak kuratóriumi elnökeként és magánemberként tehát azt hiszem, 1956-os Intézet nem lesz. Nem, mert az Intézet folytonossága megszakadt. 2010 óta fogytunk, 2019 után alig páran maradtunk. Munkatársaink ahányan voltak, annyifelé mentek, szerencsére megtalálták a helyüket. Fiatalok pedig tizenhat éve nem csatlakozhattak hozzánk. Ezt a fonalat felvenni tehát nem lehetséges többé.
Nem lesz 1956-os Intézet azért sem, mert már az első Orbán-kormány 1998-as döntése az Intézet támogatásának megszüntetéséről egy aknamezőre helyezett minket: a kormányzati emlékezetpolitika mezejére. Küzdöttünk ellene. Nem zenésítettünk meg emlékezetpolitikai tételeket. Teljesen mindegy volt, az első adandó alkalommal, 2010-ben megszüntették az önállóságunkat. Mivel azt, hogy beolvasszanak az orbáni emlékezetpolitikai biznisz elsőszámú korifeusa, Schmidt Mária szigetvilágába, még egyes kormányzati tényezők sem támogatták, egy darabig megcsonkítva tovább dolgozhattunk a nemzeti könyvtárban. 2019-ben ennek is vége szakadt. A ma létező új intézmények már vállaltan a Fidesz emlékezetpolitikai irányvonalának szolgálatára jöttek létre, akárcsak elődeik az ezredfordulón. Ebben a helyzetben újjáalakulásunk csak egy revansnak tűnhet, kivált, ha az erőforrások áthelyezésével történne. Az aknamező pedig ott marad a lábunk alatt. Üldögélünk, álldogálunk rajta, még beszélgethetünk is, de elég egy rossz lépés – vagy az idő és a politikai helyzet változása is...
Ebben pedig nem kívánok részt venni.
Aknát szedni lehetetlen álló vagy ülő helyzetben. Ahhoz mozogni kell. Nem ide-oda téblábolni. Meg kell(ene) szüntetni az egészet. Elhagyni az egész mezőt. És vele megszüntetni valamennyi emlékezetpolitikai intézmény állami támogatását. Most. Elfelejteni az egész állami emlékezetpolitikát. Az állam rendezzen állami ünnepeket. Rendeljen szobrokat meg efféléket, ennyi a dolga. Biztosítsa a megismerés feltételeit: biztosítson megfelelő, világnézeti szempontból semleges köz- és felsőoktatást. A többit (hogyan, mikor) hagyja a szakemberekre. A múltat is, mint dagadt ruhát, hagyja másra.
Mert ki lehet cserélni a most mezőn veszteglő fideszes emlékezetpolitikai intézetek vezetőit. Lehet méricskélni, számolni mtmt-t, H-indexet, előadások és nemzetközi konferenciák számát meg hasonlókat.
Lehet a pénzt csökkenteni és növelni, költségvetési sorokkal bűvészkedni. Óva inteném az új Magyarország vezetőit ettől. Így ugyanis néhány súlyos sebesülés és jóval több bosszúfogadalom árán kialakulna pár keskeny ösvény. Erre-arra. Az aknák pedig ott maradnának – mert már a lelkekbe hatoltak. Ezt tette az orbáni-schmidti emlékezetpolitika.
Ott kell(ene) tehát hagyni az egész rétet a feledés parlagán, amíg az aknákat végképp megeszi a rozsda. Ha pedig az akadémiai kutatóintézetek, az egyetemek és a nemzeti közgyűjtemények megfelelő (ha kell, új) vezetés alatt megfelelő támogatásban részesülnek (vagyis jóval többen, mint eddig), azok majd felszívják az érdemes kutatókat és más szakembereket ezekből az intézetekből – mert nem kétséges, hogy sokan akadnak ilyenek.
A maradékot majd fenntartja tetemes magánvagyonából Schmidt asszony, meg aki akarja. Nem az állam, nem a Köztársaság. Annak még marad is, a tizenhat év alatt erre elköltött sok tízmilliárd felhasználását pedig megvizsgálják. Nem akarok prejudikálni, biztos rendben volt minden a számlákkal – ha netán mégsem, majd megmagyarázzák ott, ahol kell. Ehhez csak egyet. Ezeknek az intézményeknek, bármily tudományos eredményt is mutattak fel (már aki...) kiemelt céljuk az indoktrináció volt. Mit mutatott fel válaszul 2026. április 12-én a megcélzott ifjú nemzedék? Egy nagy középső ujjat. Most tényleg, tisztán hatékonysági szempontból, megérte?
Sajnos súlyos kétségeim vannak afelől, megtörténik-e a mező kiürítése. Gyanítom, inkább jönnek a méricskélések stb. Meg a felszólítások, hogy legyen párbeszéd, de most má’ tényleg. Ebben sem kívánok részt venni. Nincs mondandóm a 16 (+4 korábbi) év konstruktőreinek. Érdemes és tudós munkatársaikkal (igen!) eddig is beszélgettem, ebben semmi sem változik. Jó lélekkel végigcsináltam az időszakot, próbálkoztam azzal, amit tudtam. Emlékszem mindenre, de nem akarok diskurálni többet erről sem.
P. S. 1956-os Intézet nem lesz. Mégis, van egy gyűjtemény, az 1956-os Intézet Oral History Archívuma, amely nem maradhat azok kezén, akik – akarva-akaratlanul – orgazdaként kapták meg. Az OHA bekerülhet egy megfelelő vezetés alatt álló nemzeti közgyűjteménybe. Avagy, de ezt majd a Köztársaság eldönti, esélyt kap három-négy elkötelezett kutató, hogy tizenhat év szünet után, önállóan tovább építse, életútinterjúk százait készítve. Talán ez is egy valós opció. Ahogy az is, hogy ők megkérdezik a véleményemet egyik-másik projektjükről. Ha lesz, szívesen elmondom.
Nyitóképünkön a szerző, Rainer M. János, történész. Fotó: Veres Viktor
