"Bárhogy lesz, úgy lesz / A jövőt nem sejtheted /
A sors ezer rejtelem / Bárhogy lesz, úgy lesz"
Felülről vagy alulról?
© Túry Gergely |
A reformok régebben felvilágosult abszolutista uralkodókhoz kötődtek. Olykor kifejezetten katonai vezetőkhöz, mint Napóleon vagy Kemál Atatürk. Felülről jött létre a francia prefektusi rendszer, a bismarcki német egység, a török államiság, sőt az olasz egység is - bár utóbbinál azért volt némi köznépi lelkesedés. E vaskezű vezérek reformjait sokszor már "felülről jövő forradalomként" emlegeti a szakirodalom. A felülről jövő reform (és szinte minden reform felülről jön) nemcsak kigondolandó, hanem - ellenállással szemben is - végrehajtandó feladat, tehát központosítják azokat az eszközöket, amelyek segítségével a reform végrehajtható.
A demokráciában azonban a reformokat ily módon nem lehet végrehajtani, mert feszültség van a demokrácia és a felvilágosult reform logikája között. Ha aktív-pozitív támogatás nem várható is el a társadalom nagyobb részétől a jóléti rendszereket leépítő-átalakító reformok kérdésében, annyit azért a reformot kezdeményező vezetőknek célszerű elérni - már csak saját politikai túlélésük szempontjai miatt is -, hogy a többség ne forduljon a reformmal tevőlegesen is szembe. Vagy ha a reform népszerűtlen, legalább ne legyen passzív rezisztencia, inkább (passzív) elfogadás. Minden reform érdeksérelemmel jár, de egyetlen reform sem okoz mindenkinek érdeksérelmet. A működőképesebb, hatékonyabb és kevésbé korrupt rendszert célul tűző reform - ha a teljesítmény összehasonlítható - a jól teljesítőkre kíván építeni a rosszul teljesítőkkel szemben. Ha pedig így van, akkor a reform sokaknak kedvez. Érdemes megkeresni annak módját, hogy ne forduljon egyszerre mindenki a reformmal szembe, mert akkor - demokratikus körülmények között - a reformot nem lehet végrehajtani. A reform nagy nehézsége, hogy bevezetői egyszerre okoznak érdeksérelmet és kérnek bizalmat. Hiszen egyszerre kell párbeszédképesnek és határozottnak lenniük, és elérni, hogy a reform várható nyertesei - a jól teljesítők - ne álljanak a rosszul teljesítők oldalára. Vagy legalább gondolkozzanak el a reform értelmén, hogy a társadalomban legyen értelmes vita a reformellenesek, a reformszkeptikusok, a reformszimpatizánsok és a reformpártiak csoportjai között. Ha a kormánnyal, illetve a mindenkori politikai vezetéssel szembeni gyanakvás zsigeri, tehát minden más mérlegelési szempontot megelőz, akkor a reform sorsa megpecsételődik. A demokratikus reform is fájdalmas - ezért feltétele a bizalom és a hitelesség. A felülről induló reform akkor találkozhat alulról jövő támogatással, ha összeér a bizalom és a hitelesség. És még ekkor sem biztos, hogy sikerül.
Pénzzel vagy pénz nélkül?
Ha a reform keserű pirula, legjobb, ha megédesítjük. Ha azt akarjuk, hogy a reform sikeres legyen, teremtsünk forrásokat rá! Minden reform költségekkel jár, s ha pazarló rendszereket akarunk gyökeresen átalakítani, előbb "pazaroljunk" pénzt a reformra. Ha nincs pénzünk, ne reformáljunk, mondják sokan, mert a reformot nem tudjuk eladni a társadalomban.
Ám ha van pénzünk, akkor miért reformáljunk? Miért gondolkodjunk az aktuális választási cikluson túl, ha egyelőre éppen minden rendben van? Miért kockáztassunk? Ha pillanatnyilag jól mennek a dolgok, ki az a bolond, aki reformálni kezd? Épp azért kell reformálni, mert nincs pénzünk, vagy azért, mert ha minden a régi kerékvágásban megy tovább, akkor nem is lesz.
Mivel egy diktatúrában a hatalom birtokosai közvetlenebbül rendelkeznek a pénzek fölött - és a reformokkal mindenáron biztosra akarnak menni -, ezért egy ilyen rendszerben általában van pénz a reformra. Demokráciákban a pénzek elosztását törvények szabályozzák, és a politikusok ki vannak szolgáltatva választóiknak. Ezért csak akkor reformálnak, ha már tényleg nincs más út, és általában külön pénz sincs rá. Demokráciákban a reformok bevezetését mindenekelőtt egy külső mechanizmus, a politikai váltógazdaság logikája könnyíti meg. Egy újonnan megválasztott kormány rendelkezik akkora bizalmi tőkével, hogy a ciklusban esedékes reformok némelyikét - ha időben elkezdi - meg is valósítsa.
Reformdiktatúra vagy társadalmi vita? (Oldaltörés)
Demokráciában - ha reformokat akarunk is - be kell tartani a törvényeket. Ha a törvények alapvető változtatások esetén társadalmi párbeszédet, egyeztetési kötelezettséget írnak elő, akkor azok nem kerülhetők meg. Le kell tehát ülni az érdekcsoportokkal, lobbikkal, szakszervezetekkel, és végigvitatni velük a reform menetét. Szövetségeseket kell találni a reformok megvalósítása érdekében.
Igen ám, de történetesen épp azok az érdekcsoportok a legszervezettebbek, amelyek a status quo fenntartásában érdekeltek. Amelyeknek célja nem a megegyezés, hanem a reformok megtorpedózása. Mindazok, akik érdekeit egy makroszintű reform szolgálná, általában szétszórtak és szervezetlenek. Épp azért szervezetlenek, mert a megváltoztatni kívánt struktúra nem adott nekik esélyt az egységes fellépésre. Ha pedig nem tudnak egységesen fellépni, nem tudnak erőt sem felmutatni a reform mellett.
Tárgyalni tehát lényegében csak az ellenérdekelt felekkel lehet. Azokkal, akik alapesetben nem akarnak tárgyalni - még kevésbé megegyezni. Amikor a tárgyalások, úgymond, zsákutcába futnak, a politikai vezetésen erőt vesz a reformfrusztráció. "Ezekkel" nem lehet, gondolják. Próbáljuk meg erővel keresztülvinni a reformokat! Hiszen tudjuk, hogy jót akarunk, s a végén mindenkinek jobb lesz. Tudjuk, hogy az igazság a mi oldalunkon áll, és a reformnak nincs alternatívája. A múltból itt maradt, privilégiumaikat féltő, az orruknál tovább látni nem képes retrográd erők maradi képviselőivel pedig nincs is miről tárgyalni. Hogy lehettünk ennyire naivak?
Ezzel létrejönnek a reformdiktatúra lelki előfeltételei. A "reformálni vagy nem reformálni" dilemmája az igazság-hamisság egymást kizáró értékeinek metszetében jelenik meg. Vagy-vagy. Nincs harmadik út. Ekkor már a reform konkrét tartalma háttérbe szorul, mert a reform, mint olyan, abszolút értékké válik. Az elkötelezett és felvilágosult reformcsapat kohéziója egyre nő, tagjai önmagukat egyre inkább a társadalommal szemben határozzák meg. Megerősödik körükben a bunkermentalitás. A lassúnak és megbízhatatlannak ítélt közigazgatási apparátust szoros politikai ellenőrzés alá vonják, amelyben ezáltal gyengül a szakmai elem. A slampos bürokráciát lehetőség szerint kikerülik, a hivatali előmenetel fő kritériuma pedig a "teljesítményelvű" politikai megbízhatóság lesz. A reformálás küldetéssé, misszióvá, öncéllá válik, és többnyire csalódás a vége. Hiszen a társadalom sose lesz épp olyan - még a sikeres reformok után sem -, mint ahogy azt a missziós reformerek eredetileg elképzelték.
A reformok bevezetésénél tehát két alapvető hibát lehet elkövetni: ha tárgyalunk, vagy ha nem tárgyalunk.
Igaz, van egy harmadik lehetőség: megtalálni és felülről megszervezni a reform "transzmissziós szíjait" a társadalomban. Támogatni olyan szervezetek és csoportok megerősödését, amelyek a reform megvalósításában érdekeltek, s őket "nevezni ki" a kormányzat tárgyaló partnereinek. Felülről felgyorsítani a társadalmi "önszerveződést", s politikailag létrehozni a társadalmi paktum megkötéséhez szükséges másik felet. Nem elegáns megoldás, populista ízek fűszerezik, de vannak országok, ahol ez már bejött.
Mint minden változás, a reform is érdeksérelmet okoz. Jobb esetben kevesek sérelmét sokak érdekében. Sokszor azonban a befolyásos lobbik sokak érdeksérelmére való hivatkozással tudják megijeszteni a politikusokat és leállíttatni a reformot. Ha egy szakma érzi úgy, hogy kirekesztették a változásokból, és mindent fentről akarnak ráerőszakolni - mondják -, akkor még nagyobb lesz az ellenállás.
Valódi párbeszédet viszont csak a részletekről lehet folytatni: arról, hogy miként valósuljon meg a már elhatározott reform. De vannak, akik azt értik "valódi párbeszéd" alatt, hogy egyáltalán legyen-e reform. S ha erről nincs egyetértés, a párbeszéd már azelőtt megszakadhat, mielőtt érdemi részéhez érkezett volna.
A hatalom forrása lehet konszenzuális, de a hatalom gyakorlása - szinte definíció szerint - nem konszenzusos. Az állampolgárok érdekei csaknem mindig különfélék, ezért a konszenzust nem lehet a döntés előfeltételének tekinteni - azt éppen a hatalom gyakorlása hozza létre, teremti meg. Ennek pedig sokféle módja lehet. Ezek közé éppúgy tartozhat a társadalmi vita, mint annak manipulálása vagy - a rövid távon fájdalmas reformok esetén - a hosszabb távon megvalósuló szebb jövő hiteles ígérete.Modern demokráciákban a hatalom legitimálása folyamatosan létező igénnyé vált. Minden álláspont azonnal megvitatható és megvitatandó. A választási győzelemre való hivatkozás egy politikai vitában úgy hat, mintha a kormány ciklus közben, arrogáns módon, figyelmen kívül akarná hagyni a választói preferenciák változását. Az ellenzék gyors reakcióját és a sajtó folyamatos jelenlétét a kormány gyakran már eleve bekalkulálja a döntéseibe. Sokszor például azért nem küldenek ki közigazgatási egyeztetésre előkészítés alatt álló közpolitikai javaslatokat, hogy ezzel a tervek korai kiszivárogtatását megakadályozzák. Mint azt számosan megállapították, a kormányzás lényege a titka - de a fokozódó kormányzati titkolózás ellentétben áll a "nyílt kormányzásra" vonatkozó társadalmi és médiaigényekkel.
Kampány vagy reform? (Oldaltörés)
A modern demokrácia kampánydemokrácia, amelyben egyre sűrűbbé válnak a megméretés alkalmai. Azonnali kérdések, írásbeli kérdések, interpellációk, expozék, parlamenti bizottsági meghallgatások, interjúk, sajtótájékoztatók, protokolláris és píáresemények, beszédek és háttérbeszélgetések töltik ki a politikusok mindennapjait, amelyekhez "szervesen" kapcsolódnak a sajtókommentárok, -támadások és -helyreigazítások, kivonulások, bojkottok, alkotmánybírósági normakontrollok, ombudsmani és számvevőszéki jelentések, köztársasági elnöki állásfoglalások, utcai tüntetések, társadalmi érdekegyeztetések, sztrájkok és népszavazások. És az azokra adott válaszreakciók: a reakció reakciói.
Sokszor abból lesz hír, ami a politika belső világából nézve jelentéktelen ügy, de "nagyot szól" az egyre inkább vizuálissá váló nyilvánosságban. Cserébe viszont nem lesz hír abból, ami jelentős kérdés ugyan, de túl bonyolult, nehezen kommunikálható.
A bulvármédia kitermeli a bulvárújságírókat, a bulvárolvasókat, és végül bulvárpolitikusokat. Visszaszorul az értelemre ható, elemző újságírás, a demokráciát végső soron éltető, közjóról folytatott termékeny vita. Ebben a zajos közegben azért nehéz reformot végigvinni - még akkor is, ha a reform egyes elemei a bulvármédiában is jól eladhatók -, mert a reform "elkoptatja" a politikust. A politikai túlélés szempontjából az számít jó politikusnak, aki rugalmas, elasztikus, kaméleontermészetű, könnyen emészthető, tulajdonságok nélküli ember; aki "teflonpolitikus", vagyis nem "ragadnak rá" - inkább leperegnek róla - az egyes ügyek. Akit nem lehet egyes ügyekkel azonosítani és így politikailag gyorsan amortizálni.
A reformok áfiuma elleni hatékony orvosság tehát a permanens kampány. Magyarországon például 2002-2006 között szinte folyamatosan kampányok, választások, népszavazások zajlottak. Minden kampány a kockázatok minimalizálásáról szól - csak nehogy mi hibázzunk, hibázzon a másik! A reformok lényege pedig éppen a status quo megváltoztatása, vagyis a kockázatvállalás. Ha egy kormány azért odázza el a reformokat, mert néhány hónap múlva választás vagy népszavazás lesz, akkor a mindenkori ellenzék - újabb és újabb kampányok kezdeményezésével - sikeresen tudja úgy alakítani a napirendet, hogy reformokról többé ne is essék szó. A reformok sikeréhez elengedhetetlen a "bulvárpukkasztás", vagyis a politika komolyságának rehabilitálása. Ha a kampánydemokráciát nem tudjuk megváltoztatni, akkor a kampányt kell a reformok szolgálatába állítani, és nem fordítva.
Egy fronton vagy minden fronton?
A reformot az különbözteti meg a forradalomtól, hogy nem rontunk ajtóstul a házba. Nem mondjuk azt, hogy "ahol fát vágnak, ott hullik a forgács". Nem öntjük ki a fürdővízzel együtt a gyereket. Óvatos és jobb ízlésű reformpolitikusok demokratikus rendszerekben általában nem mondják azt, hogy "a békákat sem kérdezzük meg, hogy lecsapoljuk-e a mocsarat". Nem nyitunk meg egyszerre minden frontot, hiszen nem tudunk körkörösen támadni. Ki lesz a végén velünk, ha már most is mindenki ellenünk van? Reformálni tehát csak szépen, ahogy a csillag megy az égen, az eltervezett folyamatot lépésről lépésre végrehajtva érdemes.
Igen ám, de ha túl lassúak vagyunk, megalszik a szánkban a tej. Ha nem sikerül egyszerre - vagy legalább gyors egymásutánban - megtenni a szükséges reformlépéseket, a reform hatása már azelőtt elenyészik, mielőtt bevezettük volna. Ha nem érjük el a reformlépések kritikus tömegét, az eredmény olyan lesz, mintha nem csináltunk volna semmit. Az egyenként megtett lépések elhalnak a reformellenes vagy reformidegen környezetben. Felszívódnak, mint homokban a víz. Ha nincs egyszerre több fronton áttörés, nincs érzékelhető reform sem.
Gyorsan vagy lassan?
A diktatúra reformereit elsősorban az aggasztja, hogy ellenőrzésük alatt tudják-e tartani a reformfolyamatot. Hogy vajon nem csúszik-e ki a kezükből az irányítás? Lazítani szeretnének a dugón, de azt azért nem akarják, hogy kiszabaduljon a szellem a palackból. A demokrácia politikusai viszont mindenekelőtt az idő szorításában dolgoznak. Megbízatásuk - a rendszer lényegéből fakadóan - adott időre szól. Elsősorban azért aggódnak, hogy vajon nem futnak-e ki a rendelkezésükre álló, reformokra szánt időből.
Demokráciában minden nagyobb, átfogó jellegű reform bevezetése - a kockázatokkal és mellékhatásokkal együtt - maximum két évre szólhat. Legkésőbb a harmadik évben - ha addig a választók türelme kitart - meg kell jelenniük a pozitív változásoknak, hogy később már a reform érett gyümölcseit szedegethessük a fáról. Aki ilyen helyzetben - a reformlépések időzítésének tervezésekor - két évnél hosszabb időtávra tekint, az valószínűleg nem akar reformot.
A kapkodás ellen is jó, ha a leendő reformerek rendelkeznek egy előzetesen kidolgozott hosszú távú stratégiával. A politikában nem mindig látható előre, hogy mikor következik be az érdemi cselekvés pillanata. Ezért különösen fontos, hogy amikor ütött az óra, tisztában legyünk a teendőkkel. Ne akkor kezdjünk el a teendőkön gondolkodni - és így fontos heteket, hónapokat elveszíteni -, amikor már lépni kellene. Ha ugyanazt az akciót három héttel később hajtjuk végre, mint kellene, az eredmény már nem ugyanaz lesz.
Reformot tehát jól időzítve és viszonylag gyorsan kell megvalósítani. Sokszor az idő hiányából is következik az érdek-képviseleti szervezetekkel való egyeztetések elmaradása. De a politikusok sokszor eleve tisztában vannak az egyeztetések hiábavalóságával - ám erre nyilvánosan nem hivatkozhatnak, mert maguk is bírálhatók lennének miatta -, ezért az objektívabban hangzó "időhiányra" hivatkoznak.A reform tartalmáról való gondolkodás közpolitikai kérdés, amely nem válhat a pártpolitika martalékává. A pártok közötti erőviszonyok és küzdelmek arra adnak választ, hogy adott időben mi és mennyi valósítható meg a reformból, de rég rossz, ha a reform tartalmának megtervezése és megvitatása nem lépi túl a pártpolitikai szintet. A közpolitika és pártpolitika összekapcsolásának egyik intézményes lehetősége a pártok mögött álló, de azoknál lazábban szervezett intézetek, agytrösztök (think-tankek) létrehozása. Ezekben politikailag elkötelezett, de a napi pártpolitikában részt nem vevő elemzők, tudósok és éceszgéberek háttérbeszélgetéseket folytathatnak, háttértanulmányokat írhatnak a reformokról. A think-tank emberek szava könnyebben eljuthat a politikusokhoz, mint azok üzenete, akiknek a politikai szimpátiája vagy lojalitása kérdéses.
Közpolitika vagy pártpolitika? (Oldaltörés)
Reformok idején a közpolitikának (vagy más elnevezésekkel: szakpolitikának, ágazati politikának, állampolitikának) elsőbbséget kell élveznie a pártpolitikával szemben. Ezért nehéz kampányidőszakban reformálni, mert az a központilag vezérelt, kockázatminimalizáló, fegyelmezett pártpolitika ideje. Gyanús, aki kilép a sorból, vagy akár csak más ütemben halad. Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére. Viszont ha egy kormány komolyan gondolja a reformokat, akkor adott időre előtérbe kell állítania a szakembereket a pártpolitikusok rovására. Ez nem azt jelenti, hogy "szakértői kormányt" kellene létrehoznia a pártokból jövő politikusok kormánya helyett, mert reformok bevezetéséhez erős parlamenti támogatással bíró központi reformakarat kell. Ezt pedig a kormány mögött felsorakozó pártfrakciók tudják garantálni.
Rendszerváltó düh, reformdüh
Ha a reformokat forradalom (vagy forradalmi jellegű átalakítás, rendszerváltás) előzi meg, akkor mindazok, akik a politikai rendszer radikális átalakításában részt vettek, hajlamosak úgy tekinteni a reformra, mint a forradalom logikus következményére. Ha pedig az a forradalom szerves folyománya, akkor maguk is "forradalmi türelmetlenséggel" viszonyulnak hozzá. Már-már a reformtól is azt várjuk, amit a rendszerváltástól reméltünk. Hogy érjen véget a régi világ, és kezdődjék el az új. Azért reformálunk, mert az adott területen még "nem történt meg" vagy "nem fejeződött be" a rendszerváltás.
A régi struktúrák továbbélése valódi dühöt vált ki azokból a reformerekből, akik számára egykor a rendszerváltás volt a mérce. Pedig a reformok technikai és politikai kivitelezése szempontjából nem szerencsés, ha a reformert még mindig a rendszerváltó düh mozgatja. Perfekcionalista rendszerváltókból ritkán lesz higgadt reformer. Ifjúkori álmaink megvalósulását ne a párt/állami politikában keressük! Könnyebben szerveződik ellenállás a "reformdühös", indulatos reformerrel szemben, mert őt könnyebb kibillenteni egyensúlyából. Tettei - a professzionális politika szempontjából - nem mindig tűnnek racionálisnak. Túl gyakran használ morális érveket. Mivel a reformot missziónak tekinti, nagy árat is képes fizetni - másokkal fizettetni - érte. Michael Walzer amerikai politikatudós szerint Mózes volt az első forradalmár, mert kivezette népét a rabságból egy új világ felé. De akik látták a régi világot, azok nem érthetik meg és nem építhetik fel az újat. Helyettük gyermekeik léphetnek elsőként a szabadság földjére, mert ők azok, akiknek nincs saját élményük a rabság koráról. Ezért Mózes volt az első reformer is, mert nem akarta, hogy a reformokat az egykori forradalmárok valósítsák meg.
BOZÓKI ANDRÁS
(A szerző politológus, szociológus, a Közép-európai Egyetem (CEU) professzora; 2005 februárjától 2006 júniusáig az első Gyurcsány-kormány kulturális minisztere; 1983 óta tanít az ELTE-n, és oktatott több külföldi egyetemen, köztük a New York-i Columbián.)
A cikk teljes terjedelemben a 2000 című havilap márciusi számában olvasható.
