„Nagyon nehéz rímekbe önteni az arisztokraták évfordulóit, életük sorsfordító napjait, és ez kikezdi a költői tehetséget. Például az újságírók fáradhatatlanul kutatnak olyan kritikusok után, akiknek nem tetszenek az ilyen versek” – fakadt ki a minap a The Telegraph című napilapnak Andrew Motion, a brit királyi család idén tavasszal leköszönő koszorús költője. Hiába nem szerepelt a munkaköri leírásában, Motion mégis úgy érezte, az udvartartás elvárja, hogy versben örökítse meg például Vilmos herceg 21. születésnapját, a királynő gyémántlakodalmát, de még távolabbi rokonok eljegyzését is. Ez pedig – mint azt a nagyérdeműnek is elpanaszolta – olyan végzetes hatással volt a költői tehetségére, hogy az „öt éve teljesen elapadt”.
Kinevezésekor a nemzeti bárd még lelkesen vetette bele magát az udvari poétai munkába, ám „egyetlen emlékezetes sort sem sikerült alkotnia” – ostorozta a költőt David Sexton, az Evening Standard című londoni napilap irodalmi szerkesztője. Ez magyarázhatja, miért váltott ki még költőtársai körében is felháborodást Motion egykori kinevezésének híre. A poétaként finoman szólva is középszerűnek tartott nemzeti bárd mentségére manapság legfeljebb azt hozzák fel, hogy az udvartól bezsebelt évi 5 ezer fontos (közel 2 millió forintos) fizetéséért cserébe lelkesen eljárt Európa-szerte az egyetemekre meghívott előadóként, illetve más fórumokon is az irodalom szeretetére buzdított.
Bár az udvari költőt az uralkodó választja, személyét a miniszterelnök javasolja a tanácsadói által összeállított listáról. Miután őfelsége jóváhagyja a döntést, az eredményt a London Gazette napilapban hirdetik ki. Korábban a megbízatás élethosszig szólt, Tony Blair akkori miniszterelnök azonban Andrew Motion 1999-es megválasztásakor egy évtizedben maximálta a kitüntetés időtartamát. A poszt nimbuszát némileg megnyirbáló körülmény azonban alig csökkentette a szokásos izgalmat, ami egy új bárd megválasztását általában övezi. A szigetországi közvélemény hónapok óta latolgatja, ki lehet a befutó a hamarosan megüresedő állásra. A The Independent című londoni napilap már azt is tudni véli, hogy a következő koszorús poéta – a poszt 340 éves történetében először – egy költőnő lesz.
A legesélyesebbnek a drámaíróként is (el)ismert Carol Ann Duffyt tartják, akinek például A világ felesége című válogatáskötete magyarul is olvasható. Duffy neve már tíz éve is felmerült, amikor egy „kifejezetten színes egyéniséget” szerettek volna udvari poétának, ám a leszbikus kapcsolatban élő feminista költőnőt Tony Blair rossz nyelvek szerint túlságosan is színesnek tartotta.
Más kérdés, hogy Duffy – sok korábbi poétához hasonlóan – egyáltalán nem kapkodott a koszorús költő címéért. Bár az angol uralkodók a 14. századtól kitüntető figyelmet szenteltek a birodalom tehetségeinek, az udvari költő posztja csak a drámaíróként debütáló, ám az utókor számára inkább kritikusként és műfordítóként ismert John Dryden 1668-as kinevezésétől vált hivatalossá.
A prominens állás alig egy évszázaddal később az angol romantikát fémjelző, az Ivanhoe, valamint a Rob Roy című regényeivel a világirodalmi kánonban is előkelő helyet elfoglaló Sir Walter Scott skót regényírónak még súlyos anyagi gondjai ellenére sem bizonyult elég csábítónak. Attól tartott, hogy rossz fényt vetne rá, ha csip-csup udvari eseményeket örökítene meg az utókornak, így elutasította IV. György király felkérését.
Az angol romantika költőzsenije, William Wordsworth – feltehetően Scott esetéből is okulva – a később neki ajánlott cím elfogadásának feltételéül szabta, hogy ne kötelezzék jeles családi napok megverselésére. Udvari poétaként nem is nagyon pazarolta a tehetségét a királyi évfordulókra. Ez a tartózkodás azonban nem vált elfogadott gyakorlattá, amiben nagy szerepe lehet annak, hogy a címet Wordsworth halála után megörökölve négy évtizeden át (1850-től haláláig) birtokló, ma is jegyzett Lord Alfred Tennysonnak nem voltak efféle skrupulusai. Ennek az udvar már csak azért is örülhetett, mert Wordsworth halála után előbb egy mára teljesen elfeledett poétát szemeltek ki a posztra, ám ő visszautasította a felkérést; így merülhetett fel Tennyson neve. Utóbbi halála után az udvar még azt is fontolóra vette, hogy megszünteti az állást, mondván: úgysem lehetne méltó utódot találni Tennyson helyére. Végül mégis megtartották az udvar és az irodalom közötti egyetlen hivatalos kapcsot.
BALÁZS ZSUZSANNA
