Tisza Kálmán (15 év), Bethlen István (10 év) és Kádár János (32 év) Magyarország egy-egy korszakát meghatározó politikusok. Tisza a modern kapitalista gazdaság megteremtője, Bethlen a vesztes világháború és Trianon utáni katasztrófa gazdasági konszolidálója, Kádár a „gulyáskommunizmus” megvalósítója, a többi szocialista országbelinél elviselhetőbb megélhetési körülményeket teremtő politikus. Mindhárman demokráciadeficittel kormányoztak, és úgy távoztak a hatalomból, hogy súlyos társadalmi problémákat hagytak megoldatlanul.
Tiszának modern Magyarországot kellett teremtenie, s ez gazdasági értelemben sikerült is. 1875-ben, politikailag viszonylag nyugalmas helyzetben, de egy gazdasági válság kellős közepén vette át a kormányzást, s 15 év alatt sikerült rohamosan iparosodó, korszerű államigazgatással működő országot teremtenie. Hivatalba lépésekor államcsőd fenyegette az országot, ám hosszú lejáratú külföldi hitelek segítségével Tisza nemcsak ezt tudta elkerülni, hanem az ország modernizálásában, főleg az infrastruktúra kiépítésében is részt vett az állam.
A többpárti, parlamentáris rendszer azonban látszatra épült, az elvileg demokratikus választásokon nem engedtek más erőt a kormányrúdhoz, mint amely egyetértett a kiegyezéssel és a Monarchiával. „Sem miniszter, sem községi jegyző, sem bankelnök, sem ipartestületi elnök, sem akadémiai elnök, sem tanfelügyelő nem lehetett olyan ember, aki döntő pillanatban nem volt hajlandó vagy nem volt képes egy rendeletben, egy fegyelmi határozatban vagy egy pohárköszöntőben magáévá tenni a közösségi hazugságoknak azt a rendszerét, melyen ez az egész közélet felépült” – állapította meg Bibó István, hozzátéve, hogy a hazugságoknak e láncolata a társadalmi fejlődés egyik akadálya is lett. Mert elakadt a Monarchia idején a polgárosodás, a parasztság nagy tömegei nincstelenségbe zuhantak, a nemzetiségek pedig a birodalom szétesésére pályáztak.
Trianon után Bethlennek sikerült a gazdasági konszolidáció, a nemzetközi hitelezők őt is bizalomra érdemesítették, társadalompolitikai reformokba azonban csak óvatosan kezdett. Iskolareform, közegészségügy, kisebb földosztás – ezek voltak, amik elindultak, ám a társadalmi struktúra végképp megmerevedett, a mobilitás szinte megszűnt. A középosztály pedig két, egymással élesen szemben álló részre szakadt, ami egyébként éppen a társadalmi kohézió megteremtésének Monarchia korabeli sikertelenségéből fakadt. Ezt a kettős struktúrát egyfelől a nemesi-hivatalnoki réteg, másfelől a kereskedelmi-ipari polgárság jellemezte. „Szinte két Magyarország állott egymással szemben” – írta erről a helyzetről Erdei Ferenc.
Kádár idején viszont az erőltetett modernizációba rokkant bele a társadalom. A viszonylagos jólétet Kádár is nemzetközi hitelek segítségével tudta elérni, ám ez a korszak végére iszonyatos terhet jelentett a magyar gazdaságnak. A társadalmi átalakulás hatalmas volt ezekben az évtizedekben: a parasztság létszáma erőteljesen csökkent, és akik megmaradtak, nem független, önálló gazdálkodók lettek, hanem tsz-munkások. Az évszázados nyomorból való kitöréshez ez elég volt, ám a korszerű mezőgazdasági munkakultúrát elsajátítani, s azt saját gazdaságaikban művelni nem volt módjuk. Az ipari munkásság hatalmasra duzzadt, az oktatás kiterjesztésével, a munkás- és parasztgyermekek származási alapon történő támogatásával elősegítették a társadalmi mobilizációt, az értelmiség munkáskáderekkel való feltöltését. Új, első generációs középosztály jött létre.
„Negatív modernizáció” – írta le a Kádár-korszak gazdasági fejlődésének társadalomra gyakorolt hatását a nyolcvanas években Hankiss Elemér. A társadalomban ugyanis a kádári korszakban hosszú évtizedekre kiható negatív változások kezdődtek el. Ez tükröződött az olyan adatokban, mint az öngyilkosok magas száma, a gyermekszületések visszaesése, a férfiak átlagéletkorának megtorpanása, majd csökkenése, s olyan tendenciákban, mint a szélsőséges individualizmus és a bizalmatlanság, melyek nemcsak ma, 20 évvel a szocialista korszak lezárása után, de még évtizedekig éreztethetik hatásukat.
