A kormányzás „gazdag emberek összeesküvése annak érdekében, hogy a közjó nevében szerezhessék meg, amire szükségük van”. Nem valamelyik ellenzéki orgánum értékelte így az utóbbi nyolc évet, az idézet Thomas More-tól, VIII. Henrik – utóbb lefejezett – főkancellárjától, a szocialista-kommunista tanok egyik előképének, az Utópiának a szerzőjétől való. Talán nem véletlen, hogy Morus Tamás hosszúra nyúlt kormányzati ciklusok tanulmányozása során jutott erre a következtetésre.
Félezer év elteltével sem ritka Európában, hogy a több cikluson át regnáló pártok „elfáradnak”, és korrupciós botrányok kíséretében távoznak a hatalomból. Így zárult például a Spanyolországban történelmet író Felipe González szocialistáinak másfél évtizedes kormányzása.
De nem ez az egyetlen jellemzője az egy cikluson túlnyúló kormányzásnak, amelyet a magyar választópolgárok az utóbbi nyolc évben először tapasztalhattak meg a rendszerváltás óta. Éppen az említett González szinte tankönyvszerűen baloldali módon fazonírozta át a spanyol államháztartást. Egy évtized alatt, több lépésben végrehajtott adóemelésekkel az adóelvonások összege a GDP 28 százalékáról a 38 százalékára nőtt, és egyre progresszívabbá vált a személyi jövedelemadó. A többletbevételeket a szocialista kormány elsősorban a nyugdíjak emelésére, az oktatásra és az egészségügyre fordította. A negyedik ciklus végére jócskán elhasználódott szocialistákat felváltó jobboldal a González-korszakban kiépült jóléti rendszert nem bontotta le, és a költségvetési újraelosztás mértékén sem változtatott.
Ellenkező előjelű, de ugyanilyen markáns átalakítást hajtott végre Szlovákiában a két cikluson át, 1998-tól 2006-ig kormányzó konzervatív-liberális Mikulás Dzurinda, akinek regnálása alatt a központi újraelosztás mértéke a GDP feléről alig több mint egyharmadára csökkent. A rosszul működő szlovák jóléti rendszer karcsúsításával – például az egészségügy átalakításával – jelentősen csökkenteni lehetett az adókat, özönlött a külföldi tőke Szlovákiába. Mindez eljuttatta az országot az euró bevezetésének küszöbére. Bár a sikert már a következő, merőben más karakterű kormány aratta le, a megreformált viszonyokat lényegében változatlanul megtartotta az új, retorikájában korábban hevesen reformellenes nemzeti-populista-szocialista kormányzó párt.
Nem fordította vissza Nagy-Britanniát a 18 évi absztinencia után a hatalomba visszatért brit Munkáspárt sem. Tony Blair, miközben alapvetően megújította a brit – és hatását tekintve az egész európai – baloldalt, lényegében érintetlenül hagyta a brit kapitalizmus Margaret Thatchertől megörökölt modelljét. Sőt a szocialista Blair-kormány például közszolgáltatások olyan mérvű privatizálásába is belevágott, amilyentől korábban még a konzervatív Vaslady is tartózkodott.
Mégis, a hosszan kormányzó, fénykorukban mégoly sikeres pártokat is szinte menetrendszerűen több cikluson át tartó ellenzéki létre ítéli a választóközönség. González másfél évtizedes regnálását a spanyol Néppárt ugyancsak karizmatikus vezetőjének, José María Aznarnak két cikluson át tartó kormányzása követte. A Thatcher nevével fémjelzett és John Major miniszterelnökségével meghosszabbított konzervatív korszakot Nagy-Britanniában a kétszer is újraválasztott Blair, illetve a 13. éve tartó baloldali kormányzás követte, aminek a konzervatívok várható győzelme az idén májusi választásokon vethet véget. Dzurinda pártja nagy valószínűséggel az idén is lemarad a választásokon, lehetővé téve a Fico-korszak meghosszabbítását Szlovákiában legalább újabb négy évre.
A magyar szocialistákra is történetük legnagyobb veresége vár, de nyolcéves kormányzásuk aligha vonul be a González, Blair vagy Dzurinda regnálásához hasonló, jól beazonosítható korszakként a magyar történelembe. Pedig a rendszerváltás óta most először adatott meg egy politikai erőnek, hogy megmutassa, mit tud kezdeni a hosszú távú tervezésre, átfogó reformok végrehajtására és egyben gyümölcseinek learatására valóban alkalmatlan egyetlen parlamenti ciklusnál hosszabb kormányzási lehetőséggel.
A nyolc évet tekintve a szocialista vezetésű magyar kormányok mintha éppen ellenkező irányú utat jártak volna be, mint amire a tartós sikerhez szükség lett volna. A felelőtlen osztogatástól jutottak el a felelős költségvetési politikáig a második ciklus végére. Pedig éppen a nemzetközi szocialista szakirodalom mutatott rá már időben az osztogatós politika tarthatatlanságára. A hivatalba lépő Medgyessy Péternek – vagy az akkoriban éppen az újbaloldal ideáiban lubickoló tanácsadójának, Gyurcsány Ferencnek – nem kellett volna mást tennie, mint felütni például Euclid Tsakalotosnak a Szociáldemokrácia neoliberális időkben című kötetben éppen akkoriban megjelent, a görög szocialisták kormányzását elemző tanulmányát: „A szociáldemokrata kormányokra általában erős nyomás nehezedik, hogy rögtön a megválasztásuk után növeljék a reálbéreket. Ellenállni ennek a kívánalomnak politikailag kétségtelenül költséges lehet rövid távon, hosszú távon azonban a legjobb stratégia. Ha kezdetben a kormány csak kisebb mértékű béremelést enged, és teret hagy a kínálati oldal bővülésének, akkor ez hosszabb távon a bérek emelkedését és az igazságosabb jövedelemelosztást is segíteni fogja.”
Ehelyett a szocialisták nyolcéves regnálása Magyarországon összességében is csak meglehetősen halványan viseli magán a baloldali kormányzás jegyeit. Az e tekintetben legjellemzőbbnek tekintett jövedelmi egyenlőtlenségek némileg mérséklődtek – igaz, ez főként nem a legszegényebbek helyzete javulásának, hanem a leggazdagabb 10 százalék viszonylagos pozícióromlásának tulajdonítható. De a társadalmi igazságtalanságok enyhítése, mint hagyományosan szocialista program, lényegében nem teljesült. A diszkriminált társadalmi csoportok közül a melegek jogai bővültek ugyan, de semmit nem javult a magyarországi cigányság helyzete, nem lettek kevesebben a mélyszegénységben élők, nem nőttek a hátrányos helyzetűek esélyei az oktatásban.
A nagy történelmi utolérési programban is legfeljebb félsikerről tudósítanak a számok. Két évtizeddel a kapitalizmusra való áttérés után Magyarország elérte Ausztria 1990. évi szintjét. Az arány azonban mit sem változott, az egy főre jutó magyar GDP most is valamivel kevesebb mint a fele (47,6 százaléka) az osztráknak – hasonlóan, mint húsz évvel ezelőtt (46,3 százalék). Lengyelország és Szlovákia viszont az osztrák GDP egyharmadáról jutott két évtized alatt az 50 százalék közelébe. Látványos volt a felzárkózás Szlovénia esetében is, ahol az osztrák érték 52 százalékáról annak 73 százalékára ugrott az egy főre jutó GDP 18 év alatt. Magyarországhoz hasonlóan a térség volt szocialista országai közül csak Bulgária és Románia relatív lemaradása nem csökkent a húsz év egészét tekintve – az egy főre jutó GDP ott változatlanul egyharmada az ausztriainak. De a két balkáni ország relatív pozíciója éppen az utóbbi évtizedben javult látványosan, miután a kapitalizmus első tíz évében az osztrák szint egynegyedére zuhant az egy főre jutó GDP-jük. A többi exkommunista új uniós tagállam is éppen abban az utóbbi nyolc évben dolgozott le sokat történelmi lemaradásából (lásd ábránkat), amikor Magyarországnak ez lényegében nem sikerült.
