A Salinger-vita Magyarországon

„Egész estét betöltő segge van.” Ez volt a Zabhegyezőben az egyik, akkoriban sokakat megbotránkoztató kifejezés, amelyről a regény 1964-es magyar megjelenésekor buzgó nyelvészek úgy vélték, a rosszalláson túl alapos elemzésre szorul. De a Valóság című folyóiratban A diák jassznyelv és jasszmagatartás című tanulmányában Vidor Zsolt igen hosszan taglalta a „csontig nyalt neki” kifejezést is, amelynek „eredetiségét, mozgalmasságát fokozza az a trágár képanyag, ami a metaforalánc egyes szemeiben megbújt”.

A szájbarágósnak ható dolgozat csak egy volt azon hullámok közül, amelyeket – az idén január 27-én elhunyt – Jerome David Salinger szabad szájú regényének fordítása vetett a szocialista irodalomkritika állóvizében. Az eredetileg 1951-ben az Egyesült Államokban megjelent könyvnek már a cselekménye is felzúdulást keltett. E szerint a sokadik iskolából kicsapott Holden Caulfield, egy 16 éves amerikai gimnazista megszökik otthonról, és helyét keresve három napig New Yorkban csavarog. A lázadó kamasz története azonban Salingernél metsző társadalomkritika, amelyben akár egy kopott frottírköntös láttán született benyomások is messzemenő következtetésekre jogosítják fel a főhőst a felnőttek képmutató világa ellen.

Akárcsak Magyarországon, az USA-ban is sokkolt a káromkodásokkal, vaskos szlenggel zsúfolt szöveg. Akkoriban merész újításként hatott, hogy – mint azt gondos irodalmárok megszámolták – mintegy százféle csúnya szó szerepelt a vékonyka kötetben, leggyakrabban a „goddam” (istenverte), a „lousy” (pocsék, vacak) és a „bastard” (szemét, gazember). A polgárpukkasztó – ma már kissé avíttas nyelvű – bestseller évtizedekre a lázadó fiatalság bibliája lett, amit (bár utóbb számos amerikai gimnáziumban a szülők megpróbáltak száműzetni a tananyagból) mind a mai napig évente több százezer példányban adnak el csak az Államokban.

Az 1965-től minden nyilvános szerepléstől visszavonult író sikeres könyvét külföldről, ajándékként kapta meg Gyepes Judit, aki angoltanárként vágott bele a fordításba 1961-ben. „Máig sem értem, miért pont ezt az érthetetlen szlenggel teletűzdelt könyvet választottam kezdő fordítóként. Valószínűleg a kihívás vonzott” – mondta most a HVG-nek. Az Európa Könyvkiadónál ígéretesnek tartották az első fordításaként beadott regényt, ám kiadni nem tudták, mivel a remeteéletet élő szeszélyes szerző nem járult hozzá. Többéves huzavona után, 1964-ben kaptak csak rá engedélyt.

A legnagyobb nehézséget a „vagánykodó” szavak átültetése jelentette a fordítónő számára, aki huszonéves tanárként sokszor megpróbált a fülére hagyatkozni, és elcsípni a diákjai által használt frázisokat. De elmondása szerint sokat segített neki Amerikába disszidált testvére, valamint a kötet szerkesztője, Bartos Tibor, számos amerikai regény (köztük a Száll a kakukk fészkére című Ken Kesey-mű) átültetője is. Ilyen előtanulmányok nyomán nyertek polgárjogot a magyar változatban s így a honi irodalmi nyelvben olyan kifejezések, mint a „genny alak”, az „öreg pali” vagy a „tetű gyerekkorom”.

Éppen ezeknek köszönhetően szólt nagyot az „antikapitalista lázadóként” aposztrofált Holden története Magyarországon, ahol a legtöbb kritika a könyv nyelvezetét bírálta. Nem a fiatalok, hanem sokkal inkább az alvilág nyelvét, az argót idézték fel például a „megütné a guttmann”, a „jatt” vagy a „komálom” szavak Koroknai Zsuzsa számára, aki a Kortárs című folyóiratban ment neki a fordításnak. Vidor pedig – aki egyébiránt kitűnőnek tartotta Gyepes munkáját – azt kifogásolta, hogy a magyar változatban élesebb a különbség a főhős nyelve és a hazai köznyelv között, mint az amerikai angolban. „Az amerikai társadalomban valóban korábban indult el és gyorsabb ütemben haladt a szóban forgó nyelvváltozási folyamat, amelynek eredményeképpen a szleng jóval közelebb kerülhetett az akkori amerikai köznyelvhez” – ismerte el az egykori kritikákra reagálva Sebestyén Rita a Fordítástudomány című szakfolyóiratban 2002-ben megjelent tanulmányában. Ugyanakkor hozzátette: a fordítótól nem várható el, hogy az ellentmondás feloldása érdekében felülbírálja a szöveget.

A legnagyobb vitára a mű címe ingerelte a kritikusokat. Az eredeti angol cím – The Catcher in the Rye – annyit tesz, hogy „aki a rozsban megfog valakit”. „Kétségtelen, hogy ez magyarul képtelenül hat” – ismerte el az akkor még leginkább film- és irodalomtörténettel foglalkozó Nemeskürty István is az Új Írásban 1964-ben megjelent cikkében. A Zabhegyezőnél azonban szerinte minden jobb lenne, mert az a visszájára fordítja „a regény mélységesen komoly mondanivalóját”. A rozsos metafora ugyanis a mű kulcsjelenetében hangzik el, amikor a főhős Robert Burns 18. századi skót költő versére utalva (Ha valaki lát valakit a rozsföldeken) elmeséli, hogy egyvalamit csinálna szívesen: egy nagy rozsföldön dolgozna, és el-elkapná az ott játszó gyerekek közül azokat, akik a földek mellett álló veszélyes sziklához merészkednek. A fordítás így a főhős életének értelmet adó, gyerekeket mentő munkálkodást önkényesen degradálta – a „Kukutyinba menni zabot hegyezni” kifejezésre utalva – időt rabló, haszontalan látszattevékenységgé, s ezzel meghamisította a lényeget – így Nemeskürty.

„Kész volt a szöveg, csak a címe hiányzott. Bartos blikkfangos, egyszavas címet szeretett volna, így talált rá a Zabhegyezőre, ami nekem rögtön megtetszett, ma sem tudnék jobbat” – mondja erre Gyepes, aki azóta átnyergelt a szótár- és nyelvkönyvkészítésre, bár egyebek mellett még ő ültette át magyarra Nadine Gordimer Nobel-díjas dél-afrikai írónő Az őrző című regényét is. Érdekes, hogy egykori kritikusai sem álltak elő komolyabb címalternatívával, a regényt pedig azóta több mint tizenötször adták ki Magyarországon, mindannyiszor változatlan szöveggel és címmel.