A két évvel ezelőtti szociális népszavazás nemcsak alkotmányjogi és politikai szempontból tekinthető jelentős fordulatnak, de közvetlen és hosszabb távú hatásai mellett a magyarországi szabályozás témakörét is a nyilvánosság központjába emelte egy időre. Számos érvet olvashattunk-hallhattunk arról, miért alkotmányos vagy épp alkotmányellenes a népszavazás, milyen vélt vagy valós veszélyeket rejt a népszavazás-cunami a képviseleti demokráciára, és igen, időnként az is felmerült, hogy a jelenlegi szabályozás tarthatatlan, mert kiszámíthatatlan és alkalmatlan arra, amit elvileg hivatott biztosítani. Gondoljunk bele, Seres Mária 600 ezer, az úgynevezett tb-mentők pedig több mint 400 ezer aláírást gyűjtöttek össze, ám egyikből sem lett végül semmi, az Alkotmánybíróság (AB) ugyanis – a tb-mentők esetében ráadásul saját, egy évvel korábbi hitelesítő döntését teljesen átírva – sztornírozta e kezdeményezéseket. S miközben érheti kritika bizonyos döntésekért az AB-t és az Országos Választási Bizottságot (OVB) is, a legfőbb felelősség mégsem a jogalkalmazóé, hanem a jogalkotóé. Furcsa módon a kezdeti felbuzdulások után e téma eltűnt, pedig jelentősége és aktualitása nagyobb, mint sokan gondolnák.
Régóta mindenki előtt világos, hogy a hazai szabályozás nem jó, mert nem kiszámítható sem tárgyi, sem eljárási szempontból. Hiszen nincs akadálya annak, hogy az OVB és az AB akár több évig is vitatkozzon egy-egy javaslatról, az előterjesztő pedig legfeljebb szemlélheti, kezdeményezése hogyan válik semmivé az indítványa a két testület alkotmányjogi huzakodása során. Tudjuk azt is, hogy nem egyértelműek az úgynevezett tiltott tárgykörök sem, mert az AB egyfelől ragaszkodik az alkotmányban szereplő tíz pont szűk értelmezéséhez – amint ezt a Fidesz kezdeményezésének sikere is igazolta –, másfelől nyakatekert indoklással fenntart a tilalmi tárgyak között a jogalkotó által fel nem sorolt tizenegyediket az alkotmánymódosításról.
Ha egy demokratikus alapjog gyakorlását vagy egy intézmény működési elveit rosszul szabályozzuk, az szinte roszszabb, mintha egyáltalán nem létezne. Ez a helyzet jelenleg a népszavazással is. Momentán képtelenség egy kezdeményezés jövőjét megjósolni, mert akár a hitelesítés és több százezer aláírás összegyűjtése után is előfordulhat, hogy nem lesz az egészből semmi. A jelenlegi megoldás tehát csupán azt eredményezi, hogy 1.) az OVB és az AB sokat dolgozik ez ügyben, és időnként összevitatkoznak, 2.) a kezdeményezők akár sok tíz- vagy százezer ember személyes adatait megszerzik, 3.) ha kellően érdekes a kezdeményezés vagy jelentősebb erő kezdeményezi, egyik pillanatról a másikra társadalmi támogatottságot és ismertséget szerezhet, amit más, nem a kezdeményezéshez fűződő célok érdekében használ fel. Ez utóbbi persze nem magyar sajátosság. Svájcban az 1950–1960-as években jelent meg a referendumvállalkozóként titulált politikusfajta, akinél a kezdeményezés inkább eszköz, semmint cél volt saját politikai karrierjének egyengetésére.
Nem igényel túl nagy belátást, hogy a jelenlegi megoldáson előbb-utóbb változtatni kell. Sajátos helyzet persze, hogy a változtatás terhe egyrészt azt az erőt nyomja, amelyik két évvel ezelőtt pont egy népszavazásnak köszönhetően jelentős politikai sikert ért el. Másrészt szükséges lenne a várhatóan ellenzékbe vonuló jelenlegi kormánypárt együttműködése is – feltéve persze, hogy ellenzékből nem találja meg ismét „közvetlen demokratikus” elkötelezettségét, mint ahogy erre már 2001-ben egyszer sor került. Ha csak abban tudnak egyetérteni, hogy a jelenlegi szabályozás nem jó, az már fél siker. Akkor minimálprogramként törölhetnék is az egészet – ezzel sajnos nem sokat vesztenénk.
A magyar politika sajátossága, hogy népszavazásokat mindig ellenzékből szeretett indítani mindegyik parlamenti párt. Pontosabban ellenzéki pozícióban mindegyik parlamenti párt támogatta a közvetlen demokrácia gyakorlását. S aligha gondolhatjuk, hogy ez 2010 áprilisa után megváltozik. Kiváltképp, ha a valószínűsíthetően ellenzéki erőként megnyilvánuló Jobbik az arculatának és támogatói körének tartós megőrzésére a „néppel való közvetlen kapcsolat”, az „elittel szemben a népért való küzdelem” állandó igazolására és így a társadalmi támogatottság fenntartására egy-egy hangzatos – kormányellenes – népszavazást kezdeményez. Főleg ha a rendszer olyan, hogy inkább csak visszaélni, semmint élni lehet vele.
UNGER ANNA
(A szerző politológus)
