Laosz és Kambodzsa határán aprócska homoksziget fekszik a Mekongban, a Don Det. Tíz négyzetkilométeres területe a környékre látogató első fehér utazók idejében, a 19. század közepén még lakatlan volt. Ma a szigeten élő alig száz laoszi és khmer család mellett tíz-húsz nyugati bevándorló vert tanyát, főleg nyugat-európai férfiak. Közülük az első Mini, a most ötvenéves skóciai séf, aki hét éve költözött ide, akkortájt, amikor a környező Négyezer-sziget vidékén megkezdődött a tömegturizmus. Egy helyi bungalótulajdonos halála után elvette az özvegyen maradt laoszi háziasszonyt, és tovább vitte az üzletet. Barátságos természete mellett a tornácon felállított pingpongasztalnak, a ketrecben mutogatott egzotikus hüllőknek és a saját készítésű vaníliás apfelstrudelnek, azaz almás rétesnek köszönheti sikerét. Múltjáról senkinek sem beszél, de két öklén tetovált bélyegek sejtetik, hogy a teljes kilátástalanság elől vándorolt ki.
Mini a szerencsésebb nyugati bevándorlók egyikének mondható a szigeten, mert van családja. Vele egy időben költözött Don Detre egy angliai utcagyerek, Mister Oi (lefordítva: Jaj úr). Bár a Don Deten nyitott péksége roppant népszerű, és jól is jövedelmez, mégsem talált magának társat, idejének nagy részét részegen, mosdatlanul tölti az árnyékban heverve. A szigeten a nyugati bevándorlók sorába tartozik egy fiatal, fél kezére nyomorék angol fiú, egy női hormonokat szedő, hatalmas, lógó mellű holland úr, egy félfülű szlovén férfi, aki napi tizenöt üveg sört vedel kólával keverve, miközben saját kiadatlan filozófiai traktátusából idéz megállás nélkül, és két amerikai férfi – az egyik a végtelenül toleráns laosziak szerint is teljesen bolond, a másik 12 éves kora óta homoszexuális prostituáltként élt a családjától elszökve, míg Laoszba nem költözött. Volt Don Detnek egy fekete bőrű bevándorlója is, de a nőt bőrszíne miatt kiközösítették, ezért hazament Belgiumba.
A legjobb bőrben egy 35 éves stuttgarti német férfi van, Mike, bár neki hiányzik a kislábujja. Cápa harapta le néhány éve, amikor egy halászhajón dolgozott. Ausztráliában idénymunkából szerzett pénzéből elvette a sziget egyik utolsó hajadonát, akit szülei fehér embernek tartogattak, és a szigeten elsőként kezdett ingyenesen hollywoodi filmeket vetíteni a turistáknak, nagy sikerrel. Mike számára Don Det az új élet. „Németországban nincs hova mennem, Laoszban találtam magamnak családot, most már ide tartozom” – mondja.
Noha a kis, elmaradott laoszi sziget nyilvánvalóan szélsőséges példa, hasonló irányzat figyelhető meg Délkelet-Ázsia más fejlődő országaiban is. A régiót egyre erősödő hullámokban árasztják el a nyugatiak. Tönkrement házasság, munkanélküliség, kiközösítés, elvesztett család, kilátástalan élet kergeti őket az olcsó és toleráns ázsiai országokba. Itt a fehér ember a kultúra, a jólét és a tudás szimbóluma, így a legreménytelenebb nyugati is az első naptól sikeresnek érezheti magát. Nem csoda, ha Európában sokan vélik úgy, hogy az költözik Délkelet-Ázsiába, aki saját hazájában sikertelen.
Christophe Chevalier két éve él Thaiföldön egyszerű turistavízummal, a Franciaországból folyósított munkanélküli-segélyéből. A havi 240 ezer forintnak megfelelő bath errefelé munka nélkül is elég a rendezett élethez. Akár havi 12 ezer forintnyiért bérelhető egy csinos kis ház vidéken, a napi étkezés 1-2 ezer forintnak megfelelő pénzből megoldható. Napi hatezerért pedig teljes szolgálatot nyújtó hölgypartner kapható.
A szomszédos Kambodzsa fővárosában, Phnompenben egy utcán kéregető fiatal angol férfi a HVG kérdésére, hogy miért nem vállal munkát angoltanárként, csak annyit válaszolt: „nem tudok tanítani”. Pedig Kambodzsában a legtöbb nyelviskola végzettség nélkül is alkalmaz angol anyanyelvűeket. Munkaidő után Phnompenben sok ilyen tanár és egyéb nyugati bevándorló a folyópart francia koloniális stílusú sörözőiben egy este akár 25 dollárt is elkölt – a helybélieknek ennyi a havi átlagkeresetük. Az este általában a közeli bordélyházakban ér véget. „Phnompenben ez a megszokott szórakozás – mondja Philippe, egy francia segélyszervezet itt élő munkatársa. – A lányokkal lehet ingyen biliárdozni, de néhány sör áráért nyújtanak egyéb szolgáltatást is.”
A kötetlen élet és az olcsó szórakozás lehetősége Délkelet-Ázsiában elsősorban Thaiföldre vonzza a nyugati bevándorlókat. Tisztább és rendezettebb, mint Kambodzsa, a Fülöp-szigetek vagy Indonézia, fejlettebb, mint Laosz, és nem muszlim, mint Malajzia – de hasonlóan olcsó paradicsom a fehér embernek. Thaiföldön az utóbbi időben lényegesen megnőtt a nyugati bevándorlók száma. „Két éve még nem élt itt ennyi fehér ember” – mondja Eivind, egy rokkantnyugdíjas norvég tengerész, aki 15 éve él az északkelet-thaiföldi Szurin városában több mint 500 ezer forintnak megfelelő nyugdíjából. Fiatal feleségével európai stílusú kocsmát üzemeltet a belvárosban. Sok társához hasonlóan ő is éjszakai lokálban ismerte meg partnerét.
A nyugati bevándorlók felsőbbséges hozzáállására jellemző a német fiatalember, Axel véleménye: „a thaiok semmit sem tudnak a világról, meglehetősen ostoba népség.” Barátnőjével azért szakított, mert nem tudta, hogy a BMW német gyártmányú autó. Craig Kanadából vándorolt az észak-thaiföldi Csijang Maiba. Thai felesége van, de nem beszéli a nyelvet, és a thai konyhát sem bírja a gyomra. „A thaiok csodálatos, kedves népség, de végtelenül tudatlanok” – mondta a HVG-nek, nem zavartatva magát attól, hogy oldalán ott van élete párja.
Délkelet-Ázsiában a fehér bevándorlók pontos számát képtelenség meghatározni. Legtöbbjük tartózkodási engedély nélkül, egyszerű turistavízummal él az országban. Thaiföld egyre szigorúbb törvényekkel próbálja megakadályozni a munkavállalási engedély nélküli betelepülést, de kiskapukat mindig lehet találni. Ha másképp nem megy, csekély hozomány fejében bármikor feleségül lehet venni egy thai nőt, és akkor már nincs akadálya a tartózkodási engedélynek. „A nyugatiak nehezen találnak őszinte kapcsolatot a helybeliek körében” – mondja a jelek szerint kivételnek tekinthető olasz Riccardo Fazzini, aki legális munkával és sikeres házasságban él Thaiföldön immár 12 éve. „Kétlem, hogy bármelyik külföldi képes lenne megérteni a thai mentalitást, de még így is jobban megéri itt élni, mint a törvényekkel, depresszióval és mindennapi stresszel megnyomorított Európában.”
TEVELI GÁBOR / CSIJANG MAI
