Szó szerint kinőtte a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróságot az a kedden kezdődött büntetőper, amelyben nagyüzemi méretekben űzött lakásépítési csalásokról kell majd ítéletet mondani. A 202 vádlott – bár közülük néhányan szökésben vannak –, a tanúk, a szakértők, az ügyvédek sokasága és a nagy létszámú közönség nem fért volna be a bíróságra, a törvényszék ezért az ügyet Miskolc hajdani MSZMP-székházába költöztette át. A retróhelyszín szelleme nem is áll olyan távol Csanádi Béla és társai bűnügyétől. A Kádár-korszakban olcsó, gyakran silány minőségű lakások tömeges építésével folytattak „szociálpolitikát”, és még a garzonok megszerzéséhez is elkélt olykor a protekció, három-négy éve a Taktaközben pedig a gyermekek után felvehető költségvetési támogatásból, közkeletű nevén szocpolból épültek lakhatatlan díszletházak. Ez az egyetlen ügy a vádirat szerint 43 épületet, összesen 107 lakást és az ezek tető alá hozására szánt 490 millió forintos állami támogatást érint – és efféle csalásokra aligha csupán a Taktaközben volt példa.
A szerencsi kistérség 18 településén úgyszólván mindenki tudta – derült ki a HVG másfél évvel ezelőtt készült riportjából –, miért épülnek a környéken olyan díszletházak, amelyekben malter helyett csak homok „köti” a téglákat, nincsenek nyílászárók, hiányzik a padlóburkolat, szerelvényeket pedig legfeljebb képzelni lehet beléjük (HVG, 2008. június 28.). Helyi vállalkozók a környék mélyszegénységben élő, főleg roma sokgyermekes családjait keresték meg, s az ő nevükben vették fel az OTP Bankon keresztül a többmilliós költségvetési támogatásokat. A HVG cikkének megjelenése után egy nappal őrizetbe vették, majd előzetes letartóztatásba helyezték Csanádi Bélát, a szerencsi polgármesteri hivatal építésügyi osztályvezetőjét; ő a mostani per elsőrendű vádlottja. Ezt megelőzően, még május végén, két taktakenézi építési vállalkozót, Szapula Jánost és a Csigó becenevű Lakatos Józsefet vették őrizetbe.
Az ügyészség szerint az állami pénzek lenyúlása családi vállalkozásként indult. Szapula, Lakatos, valamint további négy társuk közeli rokonok voltak; hozzájuk csatlakozott még hat ismerős építési vállalkozó. Külön felhajtók keresték fel a szocpolra jogosult sokgyerekes családokat, akik gyakorlatilag csak a nevüket és személyes adataikat adták az „ingatlanfejlesztéshez”. Azt sem tudták, hol és milyen telket vesznek meg a nevükben, milyen ház épülne számukra – legalábbis papíron. A vádlottak legnépesebb csoportját ezek a zömmel mélyszegénységben élő, iskolázatlan észak-magyarországi szülők adják, akik általában a nekik járó szocpol tizedét, más esetekben gyerekenként százezer forintot kaptak kézhez. Náluk sokkal fontosabb – és a társadalomra sokkal veszélyesebb – szerepet játszottak azok az ügyvédek, közigazgatási és banki tisztségviselők, akik a vádirat szerint különböző előnyök fejében nemcsak szemet hunytak a szocpolos kérelmek hiányosságai fölött, hanem nagy számban, aktívan adták jóváhagyásukat a kamu kérelmekhez. A Miskolci Nyomozó Ügyészség két ügyvédet, Bartha Balázst és Nagy Dezsőt vádol azzal, hogy bűnsegédként közreműködtek a csalásban, közokiratokat hamisítottak. Az adásvételi ügyletekbe bekapcsolódott közjegyzőket azonban a nyomozás nem találta bűnösnek.
A vádhatóság szerint az adásvételi és más szerződések szinte szakmányban készültek, beszédes kifejezéssel élve „egymással pótolható” családok nevére voltak kiállítva. Előfordult, hogy ugyanazon építési telek már kész adásvételi szerződésében kétszer-háromszor is kicserélték a fiktív vevő nevét – például azért, mert akadt olyan család, amelyik korábban már vett fel szocpolt, ezért nem bizonyult alkalmasnak a visszaélésre. Az ügyvédek után képbe kerültek a tervezők, akik közül különösen Bácsi-Bakalár Ildikó szerepe figyelemre méltó. Az ő korábbi neve ugyanis Csanádi Ildikó. A hölgy annak az építési osztályvezetőnek a felesége volt, aki a per elsőrendű vádlottja; sőt a megbízásokat gyakran annak a Csanádi és társa Bt.-nek a képviseletében vállalta, amelynek kültagja – nyilvánvalóan összeférhetetlen módon – maga Csanádi Béla.
Jól bevált módszernek tartják az ügyészek, hogy már meglévő, ám bontandóként feltüntetett épületekkel pontosan megegyező elhelyezkedésű és külső méretű új házakat terveztek. Így a valóságban hozzá sem kellett nyúlni a „bontandó” épülethez. Persze az sem okozott gondot, ha a terv és a bontásra ítélt épület mérete nem stimmelt, mivel a szintén beavatott földmérők, földhivatali ügyintézők e fölött szemet hunytak, és a kívánt tényeket igazolták. Csanádi és beosztottai pedig anélkül adták ki az építési, majd az „új” épületek használatbavételi engedélyét, hogy a helyszínen bármit megnéztek volna.
A vádirat szerint Csanádi az építési engedély kiadásakor lakásonként 50 ezer forintot, majd a használatbavételi engedély elkészültekor további 200 ezret kapott – a készpénzhez minden esetben az OTP Bank szerencsi vagy tiszaújvárosi fiókjának közbeiktatásával jutott hozzá. A pénzintézet vezetői és alkalmazottai a nyomozás szerint közvetlenül semmiféle csúszópénzt nem kaptak, az ő ösztönzésük ennél rafináltabb volt. A szocpolos kérelmek befogadásáért és a támogatás folyósításáért cserébe az „építési vállalkozók” Generáció X típusú, nagy összegű, 200–600 ezer forintos életbiztosításokat kötöttek saját maguk, illetve családtagjaik javára, ezek értékesítése után az ügyintézők jutalékot kaptak. Magának az OTP Banknak pedig jól jött, hogy a támogatási összegek után tényleges hitelezési kockázat nélkül 1,5 százalékos kezelési díjat kasszírozhatott az államtól és ugyanennyit a szocpolt felvevőktől. Ezt a pénzintézeti magatartást az ügyészség olyannyira bűnösnek véli, hogy jelképesen magát az OTP Bank Nyrt.-t is a vádlottak padjára szánja, és pénzbüntetés kiszabását kéri rá. A tőzsdén jegyzett pénzintézetet persze a milliós bírságnál sokkal kínosabban érintené az a tény, hogyha esetleg kimondanák a vétkességét.
A banki alkalmazottak mindenesetre kivétel nélkül ártatlannak vallják magukat, s a főnökeik olyannyira bíznak bennük, hogy állásukat többen mindmáig megtarthatták. Csanádi is csak részleges beismerő vallomást tett. Elismerte, hogy megszegte kötelességét, mivel csak az elé tolt papírok alapján adott ki engedélyeket, de azt tagadja, hogy ezért akár egyetlen forintot is kapott volna. Részletes beismerést a főszereplők közül csak az egész konstrukciót mozgató „építési vállalkozók” tettek, akik – ettől talán nem függetlenül – viszonylag hamar kikerültek az előzetes letartóztatásból, házi őrizetre váltva a börtönt, míg Csanádi maradt rács mögött.
Figyelemre méltó viszont, hogy nemcsak a közjegyzők maradtak ki a gyanúsítottak közül – pedig náluk hitelesíttették azokat a meghatalmazásokat, amelyekkel a valódi jogosultak helyett a „vállalkozók” vehették fel a szocpolt az OTP Banktól –, hanem valamennyi, az építési osztályvezetőnél magasabb beosztású közigazgatási tisztségviselő is. Pedig arról a környékbeli polgármestereknek és jegyzőknek is tudniuk kellett, hogy miféle házak épülnek. „Politikai” pikantériája is van a bűnügynek: a harmadrendű vádlott Szapula János a taktakenézi kisebbségi önkormányzat elnöke, így a bűncselekmény során társadalmi kapcsolatait is fel tudta használni. Ráadásul úgy válhatott a helyi közösség vezetőjévé, hogy korábban 15 alkalommal volt már büntetve – például magánokirat-hamisítás, valamint adócsalás miatt.
FAHIDI GERGELY
