Bár kortársai a kamera Picassójának nevezték Zoltán Glasst, az utókor sokáig nem vett tudomást az 1982-ben, 79 éves korában elhunyt fotóművészről. Magyarországon valószínűleg ma is csak egy szűk szakmai körben cseng ismerősen a neve, miközben külföldön egyre többet hallani róla. Néhány hete a Der Spiegel című hetilap online kiadása szentelt összeállítást a művésznek. Újrafelfedezése egy 11 évvel ezelőtti véletlennek köszönhető. Történt, hogy a stuttgarti Mercedes-Benz Múzeum munkatársai egy kiállításhoz régi autós képekre vadásztak, és az angliai Bradfordban lévő Fotográfia-, Film- és Televíziómúzeumban pár pókhálós dobozban mintegy tízezer Glass-negatívra bukkantak. Az 1930-as évektől három évtizeden át autóverseny-riportokat, autós naptárakat és reklámokat készítő Glass munkái annyira felkeltették az érdeklődésüket, hogy egy évre rá kiállítást szenteltek neki Stuttgartban, Speed and spirit (Sebesség és szellem) címmel pedig albumát is kiadták.
Glass fotótörténeti jelentősége abban áll, hogy reklámjaiban és naptáraiban ő állított elsőként autók mellé feltűnően csinos hölgyeket – állítják a Németországban megjelent újabb méltatások. „Ma már kissé fáradt klisé az autós naptárokon a fiatal, fürdőruhás nők látványa, akik szivaccsal mossák a habos sárhányót és motorháztetőt, de akkoriban, az 1930-as években ez merésznek, sőt illetlennek hatott” – így a Spiegelonline. Arról nem is beszélve, hogy Glass a háború után készült naptárjain az autókat (leggyakrabban különböző Mercedes- és Fiat-modelleket) már meztelen hölgyekkel párosította, s ezzel megelőzte a legendás Pirelli-naptárakat. Az olasz gumiabroncsgyártó ugyanis 1963 óta szórja szét – néhány tízezer példányban – üzleti partnerei és az általa fontosnak tartott VIP-kör számára kiadott képes kalendáriumát, amelyen a modellek ruhátlanul pózolnak.
„Egyike a világ legismertebb ismeretlen fotósainak” – mondta a HVG-nek Glass egyik felfedezője, Thomas Buchsteiner német kultúrtörténész, jelezve, hogy a fotográfus élete és életműve még feltárásra vár. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a zsidó származású Glass 1903-ban született Budapesten, és grafikusként, retusálóként kereste a kenyerét az 1920-as évek közepéig, amikor Berlinbe költözött. Hamar aktív tagjává vált a német főváros emigráns művészköreinek, már csak azért is, mert időközben szakmát váltott. A fáma szerint ugyanis retusálóként idegesítette a keze alá adott fotók gyenge minősége, elhatározta hát, hogy megmutatja, milyen a jó fotográfia.
Ettől kezdve a Berliner Tageblatt című napilap számára fotografált, illetve reklámokat készített. De a művészettörténészek nem ezeket a képeit, hanem az autóversenyeken elkattintgatott, drámai hatású fotóriportjait jegyzik a legmagasabban. „A gyorsaságot a gyors művészettel, a fotózással ábrázolta” – foglalta össze e téren megmutatkozó tehetségét Amanda Nevill, a bradfordi múzeum igazgatója az említett 2000-es albumban. Mai szemmel is komoly fotósteljesítménynek számítanak a hobbi-autóversenyző képein feltűnő, tükörszerűen fénylő autókarosszériák, a szinte gumiszagú autókerekek, a száguldás érzete. „Glass honosította meg a Neue Sachlichkeitot a fotóművészetben” – emelte mindezt egy tanulmányában művészettörténeti szintre Colin Harding brit fotótörténész. Ezt a neoobjektivizmusnak is nevezett, az 1920-as, 1930-as években dívó avantgárd irányzatot a tárgyi világ középpontba állítása jellemezte, amelyet Glass szokatlan perspektíváival, a nagy mélységélességgel, a részletekre való fókuszálással és a drámai fényviszonyokkal ért el.
A praktikus Glass, sikerein felbuzdulva, Autofot néven külön céget alapított az autóreklámoknak. Származása miatt azonban 1936-ban el kellett hagynia Németországot, és „Zolly” attól kezdve Angliában folytatta a szakmát. A szerencse ott sem pártolt el tőle: képei egyebek mellett a Daily Mirror és a Life magazinokban jelentek meg, reklámjaihoz pedig mások mellett Liz Taylor, Roger Moore és a kor híres glamour-girlje, Pamela Green is modellt állt. Reklámjai nem véletlenül váltak híressé: egy-egy megrendelés kedvéért, pénzt és fáradságot nem kímélve, akár fél repülőgépeket, mecsetet is felépíttetett üvegtetős londoni stúdiójában. De akkoriban az is ritkaságnak számított, hogy a műteremből a szabad ég alá vitte a modelleket, és az elsők között használja a stroboszkópvakut, és így mozgásfolyamatot tud fényképezni – teszi mindehhez hozzá Kincses Károly fotótörténész.
Élete utolsó két évtizedét viszont már munka nélkül, a francia Riviérán vásárolt villájában töltötte. Fotózásról vallott gondolatai közül nem sok maradt az utókorra, a kutatók mindössze azt a falvédőbölcsességnek tűnő mondását idézik, miszerint „a jó fotósok kilencvenöt százalékban jó képeket készítenek. A fennmaradt öt százalékból látszik azonban, hogy férfiak vagy pihétlen kisfiúk művéről van-e szó.”
A HVG által megkérdezett fotótörténészek egyébként némileg óvatosabbak Glass elsőségét illetően az autós-nős kompozíciókban. Az azonban mindenképpen egyedinek mondható, ahogyan saját korában „Glass autók iránti szenvedélye találkozott a nők iránti szenvedélyével” – szögezi le Kincses. Ezt erősíti meg a felfedező Buchsteiner is: „bár az autó és a nő a kezdetektől a férfivágyak tárgya, Glass fénykorában ezek kombinálása kifejezetten provokatívnak számított.”
