Oroszország szerepe a legvitatottabb kérdések közé tartozik a NATO-ban és az Európai Unióban. Mivel a tagállamok között lényeges érdekkülönbségek feszülnek, úgy tűnik, mintha az Oroszország-politika a legfontosabb kérdések közé tartozna. Holott Oroszországnak igen kevés használható világpolitikai ütőkártyája van. A legfontosabbak ezek közül az energiaforrások, amelyek egyidejűleg áldást és átkot jelentenek számára, hiszen rendkívüli mértékben monokultúrássá, ezáltal függővé teszik az országot. A nukleáris fegyverek birtoklása óriási hatalmat ad ugyan Oroszország kezébe, csak éppen ez a hatalom nem érvényesíthető. Oroszország befolyása ezeken túlmenően lényegében attól függ, mennyi mozgásteret hagynak számára mások, meghajolva a félreértett és jelentősen túlbecsült hatalom előtt.
Az igazi probléma azonban az a percepció, amely az orosz politikai osztályban kialakult. Ennek lényege, hogy Oroszországnak a Nyugat inkább ellensége, mint partnere, tehát erőt kell mutatnia, s akkor fogják komolyan venni, ha szembeszáll a Nyugat „diktátumaival”. Az orosz politika egyik alapvető elve szerint a nemzetközi politika „nulla összegű játék”, azaz ami jó másnak, az nem jó Oroszországnak, és fordítva.
Két új jelenség is megfigyelhető ugyanakkor Oroszországban. Az egyik annak fokozatos felismerése, hogy az oroszokat alapvetően ugyanazok a veszélyek fenyegetik, mint a Nyugatot, így elsősorban a radikális iszlám térnyerése és az egyre nyilvánvalóbb kínai kihívás. Következésképp Oroszországnak legalább annyira érdeke a NATO afganisztáni sikere, a nemzetközi közösség által szorgalmazott megoldás a Közel-Keleten, az iráni (és észak-koreai) nukleáris fegyverkezési program leállítása, mint a Nyugatnak. Az is következik ebből, hogy az „orosz és a kínai nép örök és megbonthatatlan barátsága” valószínűleg se nem örök, se nem megbonthatatlan. Azt lényegében a Nyugat-ellenesség tartja össze.
A másik jelenség, amire oda kell figyelni, a pénz uralmának megjelenése Oroszországban. Ez évszázados hagyományt tör meg. A cári és a kommunista Oroszországban a lojalitást, az államnak-pártnak-cárnak tett szolgálatokat privilégiumokkal és nem pénzzel jutalmazták, így a jutalom maga is növelte a jutalmazott függését a jutalmazó államtól. Oroszországban már kialakulóban van azonban a magántulajdonláson alapuló új gazdasági elit, amely sokkal függetlenebb az államtól, mint a privilégiumok által kialakított politikai elit. Ez az új, gazdasági vezető réteg már sosem lesz oly mértékben rabja a klasszikus Nyugat-ellenességnek, mint elődje, hiszen kiterjedt kapcsolatai miatt a Nyugatban sokkal inkább lát partnert és versenytársat, mint ellenséget. Leegyszerűsítve azt is mondhatnánk, hogy ez a két konfliktus áll a Putyin és Medvegyev közötti, ma még titkolt, de egyre jobban látszó ellentétek mögött.
Mindez azt jelenti, hogy a Nyugatnak nem szabad Oroszország sarokba szorítására törekednie. Ez csak a keményvonalasokat erősítené, hiszen – önmagát beteljesítő jóslatként – azt üzenné, hogy valóban rá akarja kényszeríteni az akaratát Oroszországra, figyelmen kívül hagyva annak jogos érdekeit is. A másik veszély azonban – a mai nyugat-európai és amerikai politikát szemlélve – lényegesen nagyobb. Sokan még mindig nem értik, hogy Oroszországot nem lehet engedményekkel „elcsábítani”, mivel az orosz vezetés az ellenszolgáltatások nélkül nyújtott engedményeket a gyengeség jelének tekinti. Így a legjobb szándékkal kínált engedmények ugyanazt az eredményt hozzák, mint a kényszerítés, a keményvonalasok erősödését.
A helyes Oroszország-politikának ezért kiegyensúlyozottnak kell lennie. Moszkvával együtt kell működni, ahol érdekeink egybeesnek, és szembe kell szállni vele, ahol érdekeink között konfliktus van, de nem kell arra törekedni, hogy akár ellenséget, akár „stratégiai partnert” faragjunk belőle. Ellenséget könnyen lehet kreálni Oroszországból, de ez veszélyes, és ellentétben áll érdekeinkkel. Oroszország lehet partner számos esetben, de stratégiai, azaz érdekközösségen alapuló partner – még sokáig – nem.
Ez a politika természetesen csak akkor lehetséges és csak akkor hatékony, ha a nyugati világ egységesen felsorakozik mögötte. Erre ma, sajnos, nem látok nagy esélyt. Számos szövetségesünk és barátunk ugyanis rövid távú, vélt vagy valós gazdasági érdekeit a hosszú távú, közös érdekek elé helyezi, amivel persze Oroszországnak is árt, hiszen lassítja a fejlődését, és az elnyomó, konzervatív erőket támogatja. Nem mintha Magyarország kivétel lenne. Az utóbbi tíz évben gyakran ugyanezt tapasztalhattuk a magyar Oroszország-politikában is.
GYARMATI ISTVÁN
(A szerző külpolitikai szakértő)
