A Viktória-tóban élő húsevő halak azért nőttek olyan nagyra, mert Idi Amin, a brutális ugandai diktátor áldozatainak vízbe vetett hulláiból táplálkoztak – mesélte afrikai élményeire visszatekintő, 1999-es, Ében című könyvében a lengyel Ryszard Kapuscinski, akit a 20. század második felének leghíresebb száguldó riportereként tisztelt a világ. A valóságban viszont egy kudarcba fulladt kísérlet eredményeként a Nílusból telepítették a halfajtát a tóba, ahol az kisebb társait ette meg, és úgy hízott hatalmasra, tönkretéve az egész ökoszisztémát – tárja fel az újságíróról készült friss életrajzban honfitársa, Artur Domoslawski. Az első kiadásában Lengyelországban a napokban megjelent és 45 ezer példányban elkapkodott, Kapuscinski: Non-fiction című biográfiában a legnagyobb lengyel napilap, a Gazeta Wyborcza munkatársa azt állítja, hogy a 2007-ben elhunyt legenda élvezetes stílusban írt, ám túlságosan is kiszínezte a tényeket, ezért több könyve inkább a fikció műfajába tartozik.
Az óriási vihart kavart életrajz az első, amely alapos kritikával illeti a riportert. Az özvegy, Alicja már bánja, hogy megnyitotta a szerző előtt férje magánarchívumát, és bíróságon próbálta megakadályozni a könyv megjelenését. Wladyslaw Bartoszewski volt lengyel külügyminiszter elítélte Domoslawskit – aki a 74 éves korában elhunyt riporterrel élete utolsó éveiben mester-tanítvány viszonyt ápolt –, amiért bulváreszközöket is felhasznált, amikor arra utalt, hogy az otthonától sokszor hónapokig is távol lévő Kapuscinski többször megcsalta a feleségét. Ennél nagyobb visszhangot keltett az az állítása, hogy Kapuscinski – szemben azzal, amit írt – nem is találkozott Bolíviában a kubai Che Guevarával, sem Kongóban a szabadságharcos Patrice Lumumbával, akit már meggyilkoltak, mire ő egyáltalán eljutott Afrikába. Domoslawski kételkedik, hogy Kongóban tényleg ki akarták végezni belga katonák a riportert, aki talán abban is lódított, hogy a második világháború idején apja az utolsó pillanatban menekült meg attól, hogy a szovjetek hadifogolyként végezzenek vele Katynnál.
Kapuscinski kivételes, más kelet-európai újságíró számára elképzelhetetlen pályát futott be. Az akkoriban Lengyelország keleti részén található, jelenleg Belaruszhoz tartozó Pinszkben született 1932-ben. Apja és anyja is tanár volt, de olyan szegénységben éltek, hogy gyerekkorában fakéregből eszkábált cipőben járt. A második világháború kitörését követően Varsóba menekültek, ahol Kapuscinski történelem szakon végezte el az egyetemet. A kommunista párt ifjúsági napilapjánál, a Sztandar Mlodychnál helyezkedett el újságíróként, és 23 éves korában leleplező cikket írt arról, milyen nyomasztó a Nowa Huta-i acélkombinátot építők sorsa. Emiatt előbb a börtöntől félt, majd amikor a párt által elrendelt vizsgálat kiderítette, hogy a valóságot festette le, kitüntetést kapott, főszerkesztője pedig Indiába és Kínába küldte riportútra.
Kapuscinski 1962-ben tíz évre a lengyel hírügynökség, a PAP utazó külföldi tudósítója lett, és keresztül-kasul bejárta a gyarmati rendszer felbomlásával formálódó harmadik világot. A pénzhiányt leleményességgel pótolta, félelmet nem ismerve belement olyan kalandokba, amelyektől a kényelmesebb munkakörülményekhez szokott nyugati kollégái visszariadtak. A szocialista Lengyelország riportereként megnyílt az út előtte az afrikai kontinens függetlenségi harcosaihoz éppúgy, mint a latin-amerikai gerillákhoz. Mindig két noteszbe jegyzetelt. Az egyikből születtek a valahogy mindig fellelt telexgépeken hazaküldött, szárazabb tudósítások, a másikban pedig élményanyagot gyűjtött könyveihez, amelyeket hazatérve, a hetvenes években kezdett írni. Elsőként a magyarul Golyózáporban Angola földjén című jelent meg 1976-ban, majd azt a Salvador és Honduras között, egy labdarúgó-világbajnoki selejtező nyomán kirobbant 1969-es négynapos csetepatéról született Futballháború követte.
A világhírt a következő kettő hozta meg számára, az 1978-as A császár, valamint az 1982-es Sahinsah, amelyek két zsarnok, Hailé Szelasszié etióp császár, illetve Reza Pahlavi iráni sah uralmának végnapjairól szóltak. A császárt három tucat nyelvre fordították le, elkészítették, és Budapesten is játszották színpadi változatát, az amerikai kiadást pedig John Updike méltatta lelkesen.
Lengyelországban a zsarnokság működésének és elkerülhetetlen bukásának leírását sokan rendszerkritikaként fogadták az újságírótól, aki 1954 óta volt a kommunista párt tagja, de 1980–1981-ben már a Szolidaritás szakszervezetről írt lelkes riportokat, és a szükségállapot bevezetése után elbocsátották munkahelyéről. Röviddel halála után a Newsweek amerikai hetilap lengyel kiadása hozta nyilvánosságra, hogy a történeti kutatások alapján Kapuscinski együttműködött a lengyel titkosszolgálattal. Ez azonban – Kelet-Európában nem ismeretlen módon – a vasfüggöny mögüli kijutás lehetőségéért történt, és úti jelentésekre, politikai helyzetelemzésre szorítkozott.
A riporter, főleg élete alkonyán, többször is utalt arra, hogy a könyveiben leírtak atmoszférájának megteremtésében a tényeken túl amúgy alapos kutatásokkal pontosított képzeletének is teret adott. Egyik amerikai életrajzírójának azt is elismerte, hogy valóban nem találkozott Che Guevarával. Árulkodó volt az is, hogy 2004-ben megjelent, nosztalgikus, összegző könyvének az Utazások Hérodotosszal címet adta. A görög–perzsa háború krónikását, a történetírás atyját magát is inkább lebilincselő mesélőként tartják számon, mint tanítványát, a tényekhez jobban ragaszkodó, ám szárazabban író Thuküdidészt. Életművének védelmezői – mint két barátja, Gabriel García Márquez és Salman Rushdie – úgy tartják, Kapuscinski olyan, irodalmi igényű riportokat írt, amilyen Truman Capote Hidegvérrel vagy Norman Mailer A hóhér dala című könyve.
NAGY GÁBOR
