A Mozgó Világ márciusi számában adott hosszú interjújában Bárándy Péter volt igazságügy-miniszter azt a megállapítást teszi, hogy „nincs bizalom az igazságszolgáltatásban és egyáltalán semmiben”. A kijelentés nyilván némileg túlzó, de jól kifejezi a lényeget, hogy Magyarországon nem csupán a gazdaság kacifántos állapota okoz gondot, hanem a polipszerűen terjedő bizalmatlanság is. Persze máshonnan is tudható, mennyire fontos a bizalom szerepe; elég fellapoznunk Francis Fukuyama híres Bizalom című könyvét, amelyben hosszasan olvashatunk erről a fogalomról mint a kapitalista rendszerek kialakulásának és működőképességének egyik alapfeltételéről. A bizalom és a kapitalizmus szoros összefüggéseivel természetesen mi nem voltunk tisztában a rendszerváltás idején, aminek az az oka, hogy az átmenet nem a kapitalizmusról, hanem a demokráciáról szólt. E két, szorosan összetartozó fogalom azóta sem talált nálunk egymásra. Sorolhatnánk az ilyen meg olyan kormányok hibáit, tévedéseit, sőt bűneit, vagy mondhatnánk az újabban gyakran hallott szlogent: „valahol megint utat vesztettünk”. A politikai osztály felelőssége természetesen elvitathatatlan, ám mintha túlságosan is beleragadtunk volna az ő ostorozásába. Az útvesztéshez viszont például az kell, hogy legyen korábban már megtalált út. Csakhogy – nézzünk a magyar történelembe – nekünk ilyen utunk soha nem volt, mi sosem a kapitalizmus és a demokrácia közös útján haladtunk.
A magyar történelem nagy rendszerváltásai mindig is politikai, soha nem gazdasági események voltak, s ezt a két elemet soha nem tudták összekapcsolni. 1867-ben az 1849-ben elvesztett nemzeti önbecsülést kellett valamelyest reparálni. A kiegyezés ezt az élményt úgy-ahogy megadta, de egyáltalán nem adta meg a kapitalizálódásét. Az 1880-as évekre már masszívan szemben álltak egymással a kiegyezés nyertesei és vesztesei, ahogy 1919 után, az I. világháború kényszerszerződései nyomán újraépítendő Magyarországon is elég volt tíz-tizenkét év, hogy a társadalom kettéhasadjon, és kialakuljon a körkörös bizalmatlanság.
A rendszerváltás környékén nem számoltunk azzal, hogy ez a „történelmileg kondicionált” bizalmatlanság visszatérhet. Márpedig így történt, mert, sajnálatos módon, az utóbbi húsz év nem tudta népszerűvé tenni a kapitalizmust Magyarországon. Sőt. Azok, akik a demokrácia nevében lépnek fel, nemritkán ezt a kapitalizmus ellenében teszik. Az a „szuperkisebbség” (kapitalista reformerek, piacgazdaság-hívők, társadalmiöntevékenység-serkentők), amelyik számára itt kéz a kézben járó fogalmakról van szó, nem hivatkozhat másra, mint a nyugati országok példáira, ez azonban vajmi keveset jelent a magyar társadalom egyre népesebb süllyedő rétegei számára.
Nem valami újdonsággal állunk itt szemben, hanem a magyar politikatörténet állandó jellemzőjével, a rendszerváltások utáni csalódással és az ebből fakadó mindenoldalú bizalmatlansággal. De óvnám magunkat attól a hittől, hogy olyan jelenség ez, amelyet idővel majd kinövünk. A történelmi példák éppen arra intenek, hogy azért nem sikerül a bizalmatlanságot kinőni, mert tisztázatlan a demokrácia és a kapitalizmus viszonya, vagyis voltaképpen az, hogy az új rendszerben mi az emberek szerepe. Az 1989–1990-es rendszerváltás óta a magyar társadalom jelentős tömegeinek fogalmuk sincs, hogyan mozogjanak a sajátos magyar piacgazdaság viszonyai között, így a történelmileg megörökölt bizalmatlanság nemcsak újjáéledt, de még erősebbé vált, s immár radikalizálódásba is átfordult. Amikor Bokros Lajos úgy másfél évvel ezelőtt megírta nagyesszéit, a magyar közéletben egyedül neki volt érzéke annak észrevételéhez, hogy még a reformok „kritikus tömege” sem hoz áttörést a kapitalizmus elfogadásában, ha a társadalom kohéziója a mai szinten marad. Ma már, sajnos, ő sem beszél a társadalom kohéziójáról. Igaz, mások még reformról sem.
CSIZMADIA ERVIN
(A szerző politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója)
