Manapság rengeteg szó esik (HVG, 2010. március 20.) a nemzeti kisebbségek helyzetéről, jogaikról, asszimilációjukról. Kevéssé ismert viszont, hogy a nemzeti identitás megtartása, illetve elvesztése nem elsősorban akarat, hazafiság kérdése. Az asszimiláció csaknem úgy működik, mint egy természeti törvény, például a gravitáció. Mint 1956 és 1996 között Svájcban élő szórványmagyar nemcsak átéltem, de pszichiáterként kutattam is a szórványnépek (csehek, lengyelek, horvátok) sorsát. Szerintem maga az „anyanyelv” fogalma is megváltozott. Ismertem egy magyar családot, amelynek volt egy Magyarországon született és felnőtt, valamint két Svájcban született és felnőtt gyermeke. Az első gyermek anyanyelve magyar lett, a másodiké és a harmadiké német, pedig mindnyájuknak közös anyjuk volt. Felnőttkorukban angolul beszéltek egymással. Minden bizonnyal a kora gyermekkori környezet és az iskola határozza meg az egyén anyanyelvét, amit én inkább első, a többi beszélt nyelvet pedig második, harmadik nyelvnek neveznék. Mert a gyermek akár egy tucat nyelvet is megtanul, de természetes igénye van első nyelvre.
A szórványkisebbségek két-három nemzedéken belül asszimilálódnak. Ezt a legkeményebb hazafiság sem tudja megakadályozni, mert a folyamatos kapcsolatok a többségi nemzettel, vegyes házasságok és a szakmai előbbre jutás igénye kizárja az eredeti etnikai identitás megtartását.
Nemzeti kisebbségek csak ott maradhatnak fenn századokon át, ahol regionális többséget alkotnak. Így valószínűnek tűnik, hogy a Csallóköz, Székelyföld és Észak-Bácska magyar népessége több száz év múltán is magyar marad; ott ugyanis a régión belül kisebbségnek számító államalkotó nép számos tagja magyar irányban fog asszimilálódni. S gondoljuk meg azt is, hogy a trianoni Magyarország 1920-ban még több jelentős idegen nyelvű kisebbséget rejtett magában (főleg svábokat). 1945 után pedig, részben a kölcsönös kitelepítések következtében, de elsősorban a csendes asszimiláció folytán az ország csaknem színmagyarrá vált. Ennek tudatában kerülném a szomszédos népekkel való haszontalan konfliktusokat. A határokon túl élő magyarságnak azzal tehetjük a legtöbb jót, ha Magyarország nemzetközi tekintélyét növeljük.
PINTÉR EMIL
PSZICHIÁTER (BUDAPEST)
