Halálfutamnak bizonyult a kis pártok számára az idei jelöltállítási verseny. Minden eddiginél kevesebb, csupán 6 országos lista született, alig több mint harmada a csúcsév 1994 eredményének, amikor 15-öt regisztráltak. Az utolsó pillanatig bizonytalan volt a kicsik sorsa: csak a múlt pénteken lejárt egyénijelölt-állítási határidő előtti percekben adta hírül a Civil Mozgalom (CM), a Lehet Más a Politika (LMP) és az MDF is, hogy lesz országos listája. E pártok záróra előtti „beesése” legalább esélyt ad arra, hogy ne három-, a Fidesszel közös listán induló KDNP-t is külön számítva négypárti parlament szabja meg Magyarország közeljövőjét.
Izgalmat azonban nem csak a kis pártoknak hozott a március. A fő kártyáit kiteregető Jobbik előretörése a számon kérhető kijelentéseket gondosan kerülő Fidesznek és az utóbbi nyolc év néhány eredményét szajkózva korteskedő MSZP-nek egyaránt fejfájást okoz. A szebb jövő ígérete újabb és újabb választókat vonz, ami most már veszélybe sodorja a Fidesz–KDNP nemrég még biztosnak látszó kétharmados többségét az új Országgyűlésben, az MSZP pedig a második helyet is elvesztheti. Meg is szólalt a vészcsengő a kampánystratégák fejében. Az Itt az idő! szlogent a plakátokon egyre gyakrabban váltja fel vagy egészíti ki a Csak a Fidesz! fordulat, a Szentkirályi utcai pártközpontból pedig az az üzenet célozza meg a választókat, hogy senkivel sem köt koalíciót Orbán Viktor pártja. Az MSZP eközben a szabadságukat féltőkre alapozza hajráját.
Most üt vissza, hogy a Fidesz politikai diszlexiásnak nézte a választókat. Kimunkált programot ugyanis leginkább az ellenzéki párttól vártak, attól a Fidesztől, amely régóta az egyetlen esélyes a fő kormányerő státusra, s amelyik egyenesen forradalomnak nevezi április 11-ét. A Nemzeti ügyek politikája viszont inkább tanulmánygyűjtemény, mint választási program, a részleteknél mellőzi a számokat, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy például adatokkal illusztrálja, kevesli a börtönben ülők számát. Az őszödi beszéd és a vizitdíjas népszavazás által megrogyasztott, a gazdasági válság után földre került MSZP persze egy mintaértékű programmal se állhatta volna a versenyt a Fidesszel, a legellenszenvesebb párt címtől szabadulni képtelen szocialisták (HVG, 2010. február 27.) számára már az a kérdés: csak számolnak rájuk, vagy ki is ütik őket a választók.
Mindebből eddig főleg a Jobbik profitált. A 20 évet a 20 évért! plakáttal e párt a szabad Magyarország egész közelmúltját tagadja, félre nem érthetően jelezve, hogy 4 év szerintük Orbánéknak is jár. Amit szélsőségesen – és a választókra nagy vonzerővel – a Jobbik fogalmaz meg, az nem hiányzik az LMP politikájából sem, ahogy azt a párt teljes neve is mutatja. Ez a tavaly alakult szervezet azonban vidéken ma még inkább internetpárt, mailekben létező politikai alakulat. Jelzésértékű, hogy budapesti eredménye a tavaly júniusi európai parlamenti (EP) választáson több mint négyszerese volt némelyik megyeinek. Koncentrált kampányával ugyanakkor elérte, hogy minden megyében legyen listája. A kétpártiság elutasítása az MDF kommunikációjának is központi eleme volt, ami 2006-ban és 2009-ben már bejött a fórumnak. Dávid Ibolya politikai cikcakkjai – beleértve az összeborulást az SZDSZ-szel – azonban megviselték a lehetséges szavazótábort, ráadásul a pártközpontban menet közben jöttek rá, hogy az MDF–SZDSZ közös jelöltek nem számíthatók be a listaállításnál. Miközben a fideszes képviselő-aspiránsok 10-15 ezer ajánlást szedtek össze egy-egy választókerületben, az MDF-vezetés az utolsó pillanatig remeghetett, hogy például a fővárosban összejön-e a listához szükséges nyolc egyéni körzetben a 750-750 darab.
Aztán jöttek a kispárti sikerjelentések a területi listákról. Tény, a magyar választási rendszerben az egyéni mandátumra teljesen esélytelen pártok számára az a létkérdés, hogy mindenhol lehessen a listájukra szavazni. Ezt az LMP el is érte, az MDF viszont nem. E két párt számára persze Budapest a lényeg. A főváros nemcsak a választók száma miatt kulcstelepülés – a 8 millió szavazóból több mint 1,3 millió innen kerül ki –, hanem azért is, mert reményt adhat nekik, hogy a tavaly nyári listás EP-választáson itt a Fidesz és a Jobbik az átlagosnál gyengébben szerepelt, míg a kicsik, az MSZP-hez hasonlóan, jobb eredményt értek el, mint országosan. Csakhogy az áprilisi voksolás kétcédulás. A választók hajlamosak az egyéni jelöltet pusztán pártállása szerint beikszelni – ám hiába a szándék, ha nincs egyéni jelölt. Márpedig nincs mindenhol, még Budapesten sem. Az LMP a 32 fővárosi körzetből csak 26-ban állított jelöltet, az MDF pedig 10 sajátot és 8, az SZDSZ-szel közöset. Az országos helyzetkép még aggasztóbb számukra: a 176 egyéni mandátumból csak 91-ért indul fórumos, a LMP pedig 96-ig jutott. A üres körzetek komoly veszélyforrást jelentenek: a szavazatmegosztási kényszer listás voksokat vehet el tőlük, de ha be is jutnak a Házba, a töredékszavazatok kis száma miatt olyan törpefrakciójuk lesz, amiben valószínűleg tízen sem ülnek.
A képviselői költségtérítési rendszer elleni népszavazási kezdeményezéssel 2008-ban feltűnt Seres Mária CM-je is befutott országos listásként. A voksoláson azonban teljesen esélytelen, miután Budapesten egyetlen egyéni jelöltje sincs, és vidéken is csak kilenc megyében lehet a listájára szavazni. Az EP-választásról tavaly még lekésett új, programját a mai politikai elit ostorozására alapozó párt így még az állami támogatáshoz szükséges egy százalékig sem jut majd el. Totális összeomlásként jellemezhető a Thürmer Gyula vezette Munkáspárt szereplése. A kommunisták 1990-ben még majdnem bejutottak a Házba, s eddig mindig volt országos listájuk. Igaz, a 2006-os választáson már az egy százalékot se érték el, így megcsappant a pénzbevételük. Az sem segített a Munkáspárton, hogy a háromkérdéses népszavazáson a Fidesz oldalán kampányolt – az idén már az országos lista közelébe se jutott. Csak a részvétel lehet a fontos a Kapolyi László-féle Magyarországi Szociáldemokrata Pártnak, Csurka István MIÉP-jének vagy a Torgyán-Kisgazda Koalíciónak is. A médiakedvenc Szepesi Zsolt monoki polgármester Összefogás Pártja, mint várható volt (HVG, 2010. január 16.), megmaradt térségi próbálkozásnak: öt jelöltjéből három Borsod-Abaúj-Zemplén keleti részében igyekszik mandátumot szerezni.
A részvételi arány az idén is sorsdöntő lesz, ám nem egészen úgy, ahogy eddig. Most a szokásosnál is megosztottabb az ország. A Dunántúl – mint általában – a Fideszé. A kicsiknek a budapestiek választási rohama hozhat reményt. A keleti végek – főleg Borsod és Szabolcs – választói, akik az MSZP-t már leírták, most a Fidesz pozícióit veszélyeztetik. Az újabb felmérések ugyan már kisebb rést jeleznek, de jellemző Hunnia és Pannónia eltérő ítéletére, hogy Borsodban az EP-választáson alig több mint kétszer annyi voksot kapott Orbán pártja, mint Vona Gáboré, miközben Vasban hétszeres volt a különbség a Fidesz javára.
A választási küzdelem nyílt ugyan nem lett, hiszen – ha a programját nem is – a nevét mindenki ismeri a győztesnek. A számolgatások már a kormányalakításra vonatkoznak: ha nem jön össze a kétharmad a Fidesz–KDNP-nek, akkor keres-e állandó partnert, vagy csak alkalmi szövetségeket köt? A két másik biztos bejutó, a Jobbik és az MSZP szóba se jöhet mint koalíciós társ, Orbánék éppen most minősítették mindkettőt szélsőségesnek. Így – ha a választói akarat után a kormányzási végszükség is úgy hozza – maradna az LMP, hisz a csapodár MDF is kizárható. Az LMP történelmi tettet hajtana végre a kormányba kerüléssel, hiszen már az is példátlan lenne, ha új pártként az első próbálkozásra bejutna a parlamentbe. Valószínű azonban, hogy tartós kormányzati együttműködés esetén a ciklus végére felmorzsolódna, ahogy az több Fidesz-szövetségessel megtörtént már. Márpedig 2014 három – országgyűlési, EP- és önkormányzati – választást hoz.
A KDNP-t egyszerűen a saját tagozatának tekintő Fidesz kampánytaktikája a választók egyre nyilvánvalóbb jobbraátjára alapozva továbbra is az, csak hibázni nem szabad. Ezért, különösen gazdasági ügyekben, nehéz kihámozni, miről mit terveznek valójában. Jellemző, hogy a kampány egyik pillanatában máris az új kormánynak – vagyis maguknak – tudják be örvendezve a forint erősödését, a másikban szakértőik arról írnak, a reális euróárfolyam 300 forint körül van a mostani 260-265 helyett. Eközben az Ittazidő-párt mind több politikusa kér türelmet az Orbán-kabinet számára. Nyolcévnyi baloldali kormányzás után ezt nyilván meg is kapja, ám – nyakában a Jobbikkal – aligha két-három évre.
JUHÁSZ GÁBOR
