Nagyon-nagyon jó kutya, csodálatos, erős és szabad mozgású – sűrítette egy mondatba a Yogi nevű kanra adott voksának indokait Valerie Foss, a birminghami Crufts Kutyakiállítás főbírája. A hétéves rövidszőrű magyar vizsla – amellett, hogy megnyerte a vadászkutyák kategóriáját – a nagydíj megszerzésével 187 kutyafajta 22 ezer versenyzőjét utasította maga mögé március idusán. Az eredmény túlzás nélkül nevezhető szenzációsnak: az 1891 óta megrendezett ebverseny történetében első alkalommal választottak legjobbnak egy magyar fajtához tartozó egyedet. Más kérdés, hogy a Hungargunn Bear It'n Mind néven pedigrézett szemlegyőztesnek a fajtáján kívül kevés köze van Magyarországhoz, Sydneyben látta meg a napvilágot, felmenői egészen a dédszülőkig „ausztrálok” voltak.
Az Európán kívüli, illetve az angol vizslapopuláció kiállításnyerő java nem a hazai almokból kerül ki – mondta a HVG-nek Miczek Zsófia vizslatenyésztő. A ritka kivételek egyike éppen az ő – Birminghamben ezüstérmet szerzett – négylábú társa, a Zöldmáli Alma néven törzskönyvezett drótszőrű vizsla. (A rövid- és a drótszőrű magyar vizsla két külön fajta, az előbbit 1935-ben, az utóbbit 1966-ban jegyezte be a legfőbb kutya-világszervezet, a Nemzetközi Kinológiai Szövetség.)
Nem új fejlemény, hogy a világ ebversenyein nem a magyarországi születésű magyar vizslák aratják a babérokat. A vadászkutyák legnemesebbikeként aposztrofált, a 15. századtól sárga vizsla, magyar vadász, illetve magyar pointer neveken futó, tudatosan csak az 1920-as években tenyészteni kezdett rövidszőrűek angliai exportja ugyanis már az 1930-as években megkezdődött – tudható meg a nemrég elhunyt brit Gay Gottlieb The Hungarian vizsla című, 1985-ben megjelent könyvéből. A kitűnő szimatú, szárazföldi és vízi apportírozásra egyaránt alkalmas all-round kutyák az arisztokrata családok közötti ajándékozások révén tűntek föl Albionban a kiemelt társadalmi eseménynek számító, apróvadas körvadászatokon. S miután a brit Kennel Club (a hivatalos ebtenyésztő-szövetség) 1953-ban felvette fajtajegyzékébe a sárga színű négylábúakat, a határokon túli tenyésztésük is beindult.
Ekkortájt fedezték fel a szóban forgó fajtákat az Újvilágban is. Az első példányokat – a Sári nevű szukát és két kölykét – Frank Tallman Kansas City-beli demokrata párti elektor importálta a bácskai (egyébként színszerb) Sztapár faluból a belgrádi amerikai nagykövetség közbenjárásával – legalábbis így olvasható az eredettörténet az Amerikai Vizslaklub honlapján. A második világégés után Nyugatra „tántorgó” emigránsok, akik meglepő módon kisebbségben voltak a sorra alakuló tenyésztői klubok tagjegyzékében, szintén az óhazán túlról (csehszlovák, osztrák és jugoszláv területekről) jutottak kutyautánpótláshoz. Az ausztráliai vizslakolónia alapítói aztán már Angliából, a kanadaiak pedig az USA-ból származtak el.
„A második világháború után a Magyar Vadgazdálkodási és Kereskedelmi Vállalatnak, a Mavadnak volt kutyaexportjoga. A külföldieknek ott kellett bejelentkezniük, ha kölyköt akartak, akár vizslákról, akár az eleinte inkább csak a disszidensek által keresett komondorokról és kuvaszokról, illetve a puli, a pumi vagy a mudi fajtákhoz tartozó terelőkutyákról volt szó” – mondta a HVG-nek Lévai Piroska, a Magyar Pumi Klub elnöke. A nyugati kuncsaft kérése a törzskönyvezéssel 1934-ben megbízott, ezt az előjogát az állampárti időkben is megtartó Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületénél landolt, amely egészen a rendszerváltásig minden fajtatenyészet szaporulatával tisztában volt. Hiszen csak a rendszeres, szigorúan jegyzőkönyvezett, központilag szervezett alomellenőrzések révén lehetett tudni, melyik kennelben akad exportképes kutyakölyök. „A kontroll magasan tartotta a tenyésztési színvonalat, ám a valuta nagy úr volt, és az export évek alatt lefölözte az almok javát” – így Lévai.
Az elmúlt két évtizedben kevés kivételtől eltekintve szinte teljesen más úton haladt a külhoni és a hazai tenyésztés, ami a fajták külcsínére és belbecsére egyaránt hatással van. „Amerikában, Angliában a finomabb csontú, kisebb, mutatós egyedeket favorizálják. A vadászati alkalmazás háttérbe szorult, inkább küllem-, magyarán kiállításorientáltak a tenyészetek” – mondja a vizslákról Miczek Zsófia. Magyar alomból szerinte azért sem választanak, mert idehaza nincs központi és hiteles egészségügyi szűrés a fajkutyák örökletes mozgásszervi, szem- és idegrendszeri betegségeire.
Az ősi pásztorkutyafajtákat is átfazonírozták a Lajtától Nyugatra. Az eredetileg 60–80 kilogrammos, legalább 70 centiméter marmagasságú, gubancos és nemezesedő szőrzetű komondorokból például Amerikában és Angliában 40 kilós, zsinórosra alakított bundájú, hosszú (a szakargóban: zsiráf-) nyakú ebeket faragtak az elmúlt negyven évben. Bár a nemzetközi szövetség elvileg a származási ország standardjait írja elő mindenkinek – mondja Lévai –, ez korántsem kötelező érvényű. Így fordulhat elő, hogy a külföldi kutyák remekül mutatnak a ringben, látványosan mozognak a bírálat alatt, viszont előfordulhat, hogy egy pásztorkutya megijed a birkától, a rettenthetetlen komondor pedig elszalad, ha megfenyegetik.
Az utóbbi fajta ismerői ehhez mindig hozzáteszik, hogy a félelmetes ház- és területőrző hírében álló kutyák körében a második világháború – amikor a tanyavilágbeli ősállomány javát az átvonuló frontok egyszerűen halomra lőtték – orvosolhatatlan vérveszteséget okozott. De külső jegyeiben sokat változott a puli- és a pumiállomány is, amely fajták egyedszáma Finnországban ma már a magyarországit közelíti. A juhász, a kondás vagy a gulyás egyetlen szavából értő, a ridegtartás miatt az évszakok változásai szerint vedlő – Fekete István Bogáncs című regényében halhatatlanná tett – pumi kiállítási egyedei például hosszú és jól kozmetikázható szőrzetű, ugyanakkor egyre kevésbé intelligens ebekké váltak. A kutya-akadályversenyként aposztrofálható nemzetközi agilitybajnokságokon azért így is kiválóan szerepelnek.
A kilenc őshonos magyar fajta közül a magyar agár kis túlzással már csak a nevében hazai: az alig tucatnyi itteni megszállott mellett jószerével csak a nyugati érdeklődés tartja életben. Arrafelé az agárversenyeztetés szalonképes hobbi, így a géneket elsősorban az egyenként több száz példányos német, osztrák és skandináv populációk viszik tovább. Az évszázadok során nyomolvasásra és vaddisznóhajtásra specializálódott erdélyi kopó viszont épp viszonylagos népszerűtlenségének, ismeretlenségének köszönheti, hogy máig őrzi tulajdonságait – mondta a HVG-nek Korpásné Antalicz Ildikó törökszentmiklósi tenyésztő. Őket ugyanis szinte csak a magyarországi és erdélyi vadászok keresik.
VAJNA TAMÁS
