Kirill pátriárka szemmel láthatóan elégedetten állt fel az asztaltól, miután az orosz állami vagyonkezelő vezetőjével, Jurij Petrovval megállapodást írt alá arról, hogy az orosz pravoszláv egyház felügyelete alá kerül Moszkva egyik legismertebb műemléke, a novogyevicsi kolostor. Az egyezmény értelmében a 16. századi épületegyüttest december végéig üríti ki eddigi kezelője, az Állami Történeti Múzeum. A kolostor – mivel 2004-ben az ENSZ világörökségének részévé nyilvánították – állami kézben marad, a moszkvai patriarchátus örökös használati jogot kapott rá, ám a múlt héten szentesített megállapodást így is az egyházi javak visszaszolgáltatásának jó példájaként igyekeznek beállítani.
Pedig a restitúciós folyamat, amelynek felgyorsításában az év elején egyezett meg az orosz pátriárka és Vlagyimir Putyin kormányfő, ennél sokkal többről, hatalmas értékek tulajdonjogáról szól. Legalábbis az orosz ortodox egyház esetében, amely a Vlaszty moszkvai hetilap adatai szerint 443 apátságra és kolostorra, csaknem 13 ezer parókiára, valamint kétmillió hektár földre tart igényt. Ha mindez a birtokába kerül, vagyona olyan gigacégekéhez lesz fogható, mint a Gazprom gázipari óriásé vagy az orosz vasúttársaságé. Merthogy a tervek szerint a még állami és önkormányzati kézben lévő vallási célú vagyontárgyakat térítésmentesen adnák át az egyházaknak, sőt felújításukhoz költségvetési támogatást – az idén több mint kétmilliárd rubelt – is adnának. A gazdasági minisztériumban a kulturális tárca közreműködésével már készül az erről szóló két törvényjavaslat, bár mindez a muzeológusok elszánt ellenállásába ütközik.
Egyes értesülések szerint a restitúció csak az ingatlanokra vonatkozna, a múzeumokban őrzött vallási kincsekre nem, más hírek viszont arról szólnak, hogy ez utóbbiak is szerepelnek a jogszabály tervezetében. Márpedig ez azzal fenyeget, hogy eddig féltve őrzött, felbecsülhetetlen értékű műkincsek kerülnek veszélybe – húzta félre a harangokat több szakember. Rögtön ijesztő példát is idéztek: máig nem tudni, sikerül-e megmenteni egy 850 éves ikont, amelyet penészgomba támadott meg, mert rossz körülmények között tárolták. A művet 1993-ig múzeumban őrizték, aztán a Moszkva közelében fekvő Vlagyimir város Knyaginyin-kolostorába került, ahol készítettek ugyan neki speciális tárlót, de a megfelelő hőmérsékletet és páratartalmat szolgáló berendezéseket egyszerűen kikapcsolták, hol takarékossági okokból, hol azért, mert zajukkal zavarták a misét.
De az sem nyugtatná meg a múzeumi szakmát, ha valóban csak ingatlanok kerülnének egyházi tulajdonba. Tavaly decemberben egy értekezleten még Kirill pátriárka is elismerte, hogy a felújítások során sokszor a papjaik – korántsem mindig megfelelő – ízlése szerint festik, rendezik át a templomokat. Az Ogonyok moszkvai hetilap ennél súlyosabb eseteket is felidéz. Egy dmitrovi kolostorban lebontottak egy 17. századi erődítménytornyot, a pszkovi Szentháromság-székesegyházban a fűtési rendszer okozott károkat a különleges, faragott ikonosztázban, Moszkvában több mint háromszáz éves kovácsoltvas rácsokat fűrészeltek ki egy templomablakból és cseréltek újra, a kosztromai kolostorban pedig nyolc éve leégett egy egyedülálló fatemplom.
Az ellentábor érvei közt az is szerepel, hogy a szovjet időszakban megsemmisített, felbecsülhetetlen vallási értékeket valójában nem lehet egyházi javaknak tekinteni. Az 1917-es bolsevik forradalom előtt az orosz pravoszláv egyház nem volt ugyanis szétválasztva az államtól, létesítményeinek fenntartási költségeit, papjainak bérét az állam fizette, így gyakorlatilag vagyona sem volt. A legértékesebb múzeumi kiállítási tárgyak amúgy is jórészt magángyűjteményekből, nem pedig egyházi létesítményekből származnak, a múzeumok vallási témájú gyűjteményeinek alapjait több esetben még a cári időkben, a 19. század végén, a 20. század elején rakták le, és számos ilyen értéket éppen a művészettörténészek mentettek meg a pusztulástól. Andrej Rubljov több ikonját például 1918-ban a Moszkvához közeli Zvenyigorodban, egy fészerben találták meg – savanyú uborkás dézsákat fedtek le velük.
A szócsata levélháborúba csapott át. Több mint negyven orosz értelmiségi előbb Medvegyev elnöktől, majd Kirill pátriárkától kérte a szerintük ellentmondásos egyházi kárpótlási törvény előkészítésének felfüggesztését. Mások, például Nyikita Mihalkov Oscar-díjas filmrendező, viszont éppen a javak visszaszolgáltatása mellett foglaltak állást, mondván: a restitúcióval a történelmi igazságosság diadalmaskodik. A szakminisztérium közben igyekszik nyugtatni a kedélyeket. A kulturális örökséget nem érheti kár, műkincseket csak megfelelő tárolási feltételek mellett adnak ki a múzeumokból, hangoztatják, de nyilatkozataikból úgy tűnik, hogy – bár a fenntartásokra odafigyelnek – még csak nem is fontolgatják a tervek módosítását.
Már csak azért sem, mert a másik fél is meggyőző érvekre hivatkozik. Például arra, hogy az utóbbi másfél évtizedben kormányrendeletekkel már több mint száz templomot, székesegyházat adtak át püspökségeknek, így csak folytatódik a folyamat, amely elsősorban amúgy is egyházi használatban lévő épületeket érint. A patriarchátus egyik képviselője, Vszevolod Csaplin esperes arról is beszélt, hogy papjaik, szerzeteseik valóban követtek el hibákat a műkincsek kezelésében, ám mentek tönkre értékek a múzeumok hanyagsága miatt is. Ráadásul jó példa is akad. Ideiglenesen egy Moszkva közelében nemrég felépült, jórészt tehetős emberek lakta település vadonatúj templomában helyezték el – ideális körülmények között – a szentpétervári Orosz Múzeum egyik értékes, 12. századi ikonját.
POÓR CSABA / MOSZKVA
