„Könnyű lenne azt mondani, hogy Gilelsz volt az eminens orosz, Richter pedig a kozmopolita zseni. A dolog árnyaltabb. Gilelsz ugyanolyan kitekintéssel, européer világlátással rendelkezett, mint Richter, de zárkózottabb, szemlélődőbb egyéniség volt” – emlékezik a HVG kérdésére a 20. század két kiemelkedő zongoraművészére Kocsis Zoltán, a Nemzeti Filharmonikusok fő-zeneigazgatója. Mindezt annak kapcsán, hogy a Szvjatoszlav Richterről a múlt héten megjelent – Karl Aage Rasmussen dán zeneszerző és zenetudós jegyezte – életrajz számos tabu ledöntésén túl több anekdotát közöl a tehetségben hozzá mérhető szovjet-ukrán Emil Gilelszről is.U
tóbbiról máig méltánytalanul kevés szó esik, pedig – mint Joachim Kaiser német zenekritikus 1965-ben mondta – „sok szakember őt tartja a világ egyik legnagyobb, ha nem egyenesen a legjelentősebb zongoristájának.” Gilelszt Amerikában a „másik nagy oroszként” vagy „kis óriásként” emlegették, aki parancsoló gesztusaival, játékának telt hangzásával és elemi erejével szinte megbabonázta a publikumot. A kritikusok legfeljebb a „túlzott pedálhasználatot” és a néhol túl lassú tempókat kifogásolták időről időre.
Azért is kézenfekvő a két művész összevetése, mert Heinrich Neuhaus személyében közös mesterük volt. Igaz, a rendkívül érzékeny Gilelszt erős féltékenység gyötörte, amiért Neuhaus többre tartotta nála – az egy évvel amúgy idősebb, 1915-ben született – Richtert. Bár a mindkét zongoristát jól ismerő, ma 98 esztendős Kurt Sanderling karmester szerint Neuhaus igazságtalanul részesítette előnyben Richtert, az egykori tanárhoz való ellentmondásos viszony az 1950-es évek legvégén elmérgesítette a két zongorista kapcsolatát.
Hármukhoz kötődik az a híres anekdota is, amely az 1958-as, első moszkvai Nemzetközi Csajkovszkij-versenyen esett meg, ahol mindhárman tagjai voltak a zsűrinek, Gilelsz elnökként. Bár a hidegháborús kultúrpolitika úgy kívánta volna, hogy szovjet versenyző győzzön, végül a mezőnyből kiemelkedő amerikai Van Cliburn diadalmaskodott, a legenda szerint azért, mert az extravagáns Richter a maximális 10 helyett 100 pontot adott neki, míg a többieknek nullát. Az igazság ezzel szemben az – állítja az egykori szavazólapokat átvizsgáló Rasmussen –, hogy Richter három másik versenyzőnek is adott, nem is rossz pontszámokat. Így, bár valóban az amerikai győzött, a második, egy ponttal lemaradva, a két évvel korábban a pesti Liszt-versenyen diadalmaskodó Lev Vlaszenko lett.Vlaszenko is abba a figyelemre méltó ifjabb zongoristagenerációba tartozott, amelynek tagjai meglehetősen háttérbe szorultak Richter és Gilelsz mögött. Így például a hozzá hasonlóan remek Liszt-játékosnak tartott Lazar Berman és a hármójuk közül kimagasló Vlagyimir Ashkenazy. Mindhárman rendszeresen turnéztak külföldön, ám utóbbi 1963-ban egy angliai fellépésről már nem tért vissza a Szovjetunióba, mégis sikerült elérnie, hogy Nyugaton élve is megtarthassa szovjet állampolgárságát. Ashkenazy arról is ismert, hogy ő játszotta elsőként lemezre az összes Chopin-művet, majd az 1980-as évektől egyre inkább a vezénylés felé fordult, jelenleg a Sydneyi Szimfonikusok vezető dirigense. Richter számos további, jeles pályatársát – köztük Anatolij Vegyernyikovot, Vszevolod Topilint, illetve Marija Jugyinát – a rendszer takaréklángon, a Szovjetunióban tartotta. A
világjáró Richter – Ashkenazyval ellentétben – nem akart külföldön maradni. Talán mert – vélekedik Papp Márta zenetörténész – képtelen volt elszakadni a titokzatos orosz kultúra szellemiségétől. Bár 1949-ben átvette a Sztálin-díjat (Gilelsz már három évvel korábban), és a Szocialista Munka Hőse, valamint Lenin-díjas is volt, a kommunista pártba nem lépett be. A zongoraművésszel kapcsolatos emlékeit a HVG-nek felelevenítő Kocsis leginkább azt becsülte benne, hogy „mindent gondosan került, ami nem közvetlenül a hangzó anyaghoz tartozott. Ennek persze hátulütői is voltak, mint például filológiai tájékozatlansága, közismert igénytelensége a kottakiadványokkal és a hangszerekkel szemben. Régi rossz kották fénymásolatait vitte turnéira, és amennyiben hangulata volt, egy vasúti váróteremben is leült rögtönzött koncertet adni a sarokban álló rozzant, pókhálós pianínón.” Richtert nem érdekelte, milyen hangszeren játszik, mert mint mondogatta, a hangszer „az ember sorsa”, azon kell játszani, ami a teremben van. Neki mindegy volt állítólag, hogy több ezren hallgatják-e egy impozáns koncertteremben, vagy csupán ötvenen egy szibériai gyár csarnokában. Persze, „nem vagyok olyan önzetlen, hogy csak a hallgatóságnak játsszak. Én elsősorban magamnak muzsikálok. Ha jól sikerül, a közönség is jól jár.” Az USA-ban viszont nem koncertezett szívesen, egyrészt mert irtózott a repüléstől, másrészt 1970-ben szovjetellenes tüntetők megzavarták New York-i koncertjét. Azt követően nem is ment többé az Újvilágba.
Vendégszereplései során – 1954–1993 között egy-két évente – megállt egy-egy koncertre Magyarországon is, ahol Fejér Pál (az Operaház egykori főtitkára) volt állandó kísérője. A közelmúltban a magyarországi fellépéseiről készült rádiófelvételek lemezkiadása keltett nemzetközi visszhangot. „Szeretjük hinni, hogy Richter erősen kötődött Magyarországhoz – mondja Papp Márta –, ez azonban inkább csak az ország földrajzi adottsága miatt alakult így, és mert mindig ingere volt zongorázni. Útközben koncertkörútja valamelyik állomásáról Richter felhívta például Fejért, tudna-e hazafelé gyakorolni, ő meg sebtében kiüríttette mondjuk a debreceni zeneművészeti szakközépiskola nagytermét.”
Richter magánéletével kapcsolatban is felfed számos részletet Rasmussen. A legérdekesebb talán a zongorista házassága, amelyet a lexikonok szerint 1946-ban kötött a nála hét évvel idősebb énekesnővel – művészi partnerével és személyi titkárával –, Nyina Dorliackal. A valóság azonban az, hogy a homoszexuális Richter és az ugyancsak a saját neméhez vonzódó Dorliac soha nem voltak házastársak. A zongoristához közel állók pontosan tudták – jelzi finoman Rasmussen –, hogy koncertkörútjaira Richtert sokszor elkísérték „erotikus barátai”. „Házasságra” csupán halálát követően került sor, mivel kiderült, hogy az elhunyt zseni nem írt végrendeletet, s így örökség sem maradt Nyinára. Ezért neki a berlini orosz nagykövetség – feltehetően a Németországban letelepült amerikai újságírónak, Paul Moornak, Richterék barátjának a közbenjárására – röviddel Richter 1997-es halála után szabályos házassági anyakönyvi kivonatot állított ki. Ennek érvényességét azóta is vitatják, ám a jogdíjakat máig a „feleség” alkoholista unokaöccse, egy tehetségtelen színész, „Richter egyetlen örököse” szedi be. A hírek szerint azonban a zenész családjának két utolsó, az USA-ban élő tagja is jogot formál a nem csekély pénzekre.
LINDNER ANDRÁS
