Szerinte a nemzetközi terrorizmus mesterségesen kreált fogalom.
HVG: Több mint egy évtizedes huzakodás után a múlt héten megszületett a hadászati támadófegyverek korlátozásáról szóló újabb orosz–amerikai egyezmény. Ön szerint áttörés ez a két ország kapcsolataiban?
F. L.: Nem, de kétségkívül kedvező fejlemény. Jó, hogy oroszok és amerikaiak hosszú idő után végre meg tudtak egyezni valamiben, hogy kialakul az atompotenciálok kölcsönös ellenőrzésének mechanizmusa, javul a kapcsolatok légköre. Forradalmi hatása azonban nincs a szerződésnek a két ország viszonyára és főleg a nemzetközi kapcsolatok egészére. A szovjet–amerikai nukleáris leszerelés 25-30 éve volt a nemzetközi viszonyrendszer központi eleme. Azóta megerősödtek olyan egykori mellékszereplők, mint például Kína, újabb országok jutottak atomfegyverhez, jó néhány pedig erre törekszik. A tárgyalásokba őket is be kell vonni. Az orosz–amerikai viszonyban akkor lehetne áttörésről beszélni, ha a napirend új témákkal, elsősorban regionális problémákkal is bővülne.
HVG: Nem gátolhatja egy ilyen új napirend kialakítását a Nyugat iránti bizalmatlanság? Az orosz közvélemény, a politikusok jelentős része húsz évvel a hidegháború lezárása után is ellenségként tekint az USA-ra, a NATO-ra, de még az Európai Unióra is.
F. L.: De, biztosan. Tényleg nagy a bizalmatlanság, bár én nem eredeztetnék mindent a hidegháborúból. Az ugyanis furcsán ért véget: az Egyesült Államok, a Nyugat a győzelmet ünnepelte, de – legalábbis eleinte – Oroszország sem érezte magát legyőzöttnek. Hiszen leküzdötte a kommunizmust, felszámolta a Szovjetuniót. Ugyanakkor, ha udvariasan is, vesztesként kezelték, ami lassan kisebbségi komplexust okozott. Ma viszont új realitások közt élünk. Oroszország, miközben sem a Nyugat, sem Ázsia részének nem tekinti magát, a gyorsan változó körülmények között, egyfajta revánsvágy által is vezérelve, igyekszik bebizonyítani, hogy az 1991-es összeomlás egyszeri tragikus véletlen volt, amit helyre lehet hozni, az országot ismét a világpolitika kulcsszereplőjévé lehet tenni. És ehhez nem feltétlenül az Egyesült Államokkal kell barátkozni, már csak azért sem, mert – lehet, hogy elhamarkodottan – errefelé sokan vélik úgy, hogy Washington nemzetközi befolyása már túljutott a csúcspontján.
HVG: Milyen lehetőségei vannak Moszkvának?
F. L.: Például a befolyás helyreállítása a volt szovjet területeken. Ez ugyan okozhat nézeteltéréseket, de nem zárja ki a jó kapcsolatokat az USA-val, Európával vagy Kínával. Szerintem most ez Oroszország célja. Nem a birodalom újjáépítéséről van szó, hanem arról, hogy ebben az új, többpólusú világban Oroszországnak az egyik központtá kell válnia, ha nem is a legnagyobbá. Ehhez pedig – elsősorban a gazdaságban – biztosítania kell befolyását a közvetlen környezetében, például Ukrajnában, a Kaukázusban vagy Közép-Ázsiában. Ez nem jelenti azt, hogy mindenki mást ki akar szorítani onnan, arra viszont törekszik, hogy más nagyhatalmak ne jussanak meghatározó szerephez a szomszédban. A grúziai háborúnak például végső soron az volt a fő oka, hogy a moszkvai elit megítélése szerint Tbiliszi kizárólag az amerikai politika érvényesítőjévé vált. Ugyanakkor azt hiszem, Oroszország már megértette, hogy erővel nem lehet senkit szövetségesi szerepre kényszeríteni. Finomabb mechanizmusra van szükség, olyan segítségnyújtásra, amelyért nem várnak azonnali hálát. Lassan ebben az irányban fognak haladni a dolgok, persze nem éles versengés nélkül, hiszen Kínának, az Egyesült Államoknak, az EU-nak vagy – a Kaukázus esetében – Törökországnak is megvannak a saját érdekei ebben a térségben.
HVG: Versenyre tud kelni Oroszország Kínával, mondjuk, Közép-Ázsiában?
F. L.: A gazdaságban nem versenyképes, biztonsági ügyekben viszont igen. Félek, hogy ami a napokban Kirgizisztánban történt, csak az első csengetés. Hiszen ez a leggyengébb ország Közép-Ázsiában. De például Üzbegisztánban sem jobb a helyzet, csak erősebb a hatalom. Nem tudni, hogyan lehet kezelni, ha a régióban összecsapások kezdődnek, rezsimek váltogatják egymást. Az Egyesült Államok felpakolhat és kivonulhat, Kína pedig nem fog beavatkozni, mert csak a saját érdekeihez közvetlenül kapcsolódó felelősségvállalásra hajlandó. Oroszországnak viszont nincs hova mennie, úgyhogy szerintem ezek az országok végül rá maradhatnak.
HVG: Ön szerint mi Kína Oroszország számára: szövetséges, partner vagy konkurens?
F. L.: Partner és feljövőben lévő versenytárs. Oroszország nem engedheti meg magának, hogy rosszban legyen Kínával, és úgy gondolom, mindent meg is fog tenni, hogy ne váljanak ellenséggé.
HVG: Van ilyen veszély?
F. L.: A történelem azt mutatja, hogy Kína kísérletezhet ugyan határainak a tágításával, de túlságosan nagy és bonyolult ország ahhoz, hogy – Tajvant kivéve – valamiféle céltudatos katonai-politikai expanzióra törekedjen. Gazdasági terjeszkedésre viszont képes. Minél erősebb a gazdasága, annál inkább a saját érdekszférájába vonzza a környező területeket. Oroszország távol-keleti vidékeit például nem egy orosz–kínai háború fenyegeti, hanem az, hogy fokozatosan a kínai gazdaság részévé válnak.
HVG: És mit tud tenni Oroszország ez ellen?
F. L.: Ezt a folyamatot nem lehet megállítani. Be lehet viszont vonni más országokat – Japánt, az Egyesült Államokat, az Európai Uniót – Szibéria és a távol-keleti régió gazdasági fejlesztésébe. Meg lehet próbálni szabályozni a kínai érdekeltségek beáramlását belpolitikai eszközökkel: a korrupció, a bűnözés elleni harccal elérni, hogy ne az ebből élő „vadorzók” és csempészek, hanem igazi befektetők jöjjenek.
HVG: A moszkvai metrómerényletek után Szergej Lavrov külügyminiszter arról beszélt, hogy az elkövetőket külföldről is segíthették. Kikre utalt?
F. L.: Az afgán–pakisztáni határvidéken működő terroristaközpontról beszélt. Egy ilyen kaotikus enkláve létezése tényleg komoly probléma. Ugyanakkor szerintem nemzetközi terrorizmus nem létezik, ez mesterségesen kreált fogalom. Az Egyesült Államoknak ellenséget kellett találnia, hogy vele szembeszállva megerősítse dominanciáját. Valójában sok különböző, többnyire területi vitákra visszavezethető, részben egymást keresztező, erősítő terrorizmus van. Ahogy a gyarmati birodalmak szétesése idején a nemzeti függetlenségi mozgalmak egy része a kommunista ideológia mentén működött, most a politikai iszlám ruhájába öltöztetik a szeparatista törekvéseket. A problémát egységes egészként megoldani nem lehet, külön-külön kell törekedni a különböző térségek gondjainak orvoslására.
HVG: Miközben a terrorizmus elleni harc fontosságával szinte az egész nemzetközi közösség egyetért, az iráni atomprogram megítélése nem egységes. Mivel magyarázható Moszkva különállása? Daccal, kereskedelmi érdekekkel?
F. L.: Daccal semmiképpen sem. Szerintem a kereskedelmi érdekek sem meghatározóak. Moszkva és Washington egyszerűen más szemszögből tekint Iránra. Az USA számára globális problémát, fenyegetést jelent. Ha Teherán atomfegyverhez jut, többéves amerikai erőfeszítések mennek semmibe, megjelenik egy jelentős regionális hatalom. Ráadásul nem tudni, ezután hány más ország támaszt még igényt nukleáris fegyverre.
HVG: Moszkvát ez nem nyugtalanítja?
F. L.: Moszkva sem akarja, hogy Irán atomhatalom legyen, de fontos szomszédnak tartja, amely már most elég nagy hatással van Oroszország közelében fekvő területekre, Közép-Ázsiára, a Kaszpi-tenger térségére és a Kaukázusra, az ott zajló folyamatokra. És az utóbbi években több pozitív tapasztalata kötődik hozzá, mint negatív. Tádzsikisztánban például a polgárháború idején Irán a béke megteremtésében segített, és – Szaúd-Arábiától vagy Törökországtól eltérően – kimaradt a csecsen konfliktusból is. Orosz szemszögből Irán nem eszement fanatikusok országa, hanem kemény, cinikus, de racionális állam, amely a saját céljainak elérésére törekszik. Moszkvát is bosszantja viszont, hogy Teherán nem hallgat rá, így a szankciókat illetően az orosz álláspont közeledik az amerikaihoz. Ugyanakkor itt sokan vélik úgy, hogy ez a vonat elment, a büntetőintézkedések ilyenkor már nem működnek. Hiszen nem hatottak Milosevicsre vagy Szaddám Huszeinre sem. Viszont ha a szankciókat életbe léptetik, nincs visszaút, csak a szigort lehet növelni, s a folyamat logikus vége a háború. Márpedig háborút senki sem akar.
POÓR CSABA / MOSZKVA
Fjodor Lukjanov
A moszkvai Lomonoszov Egyetemen német nyelvészetből és irodalomból diplomát szerző, magát először a médiában kipróbáló, 43 éves elemző nyolc éve lett az Oroszország a globális politikában című – az amerikai Foreign Affairs magazinnal partnerségben megjelenő – külpolitikai folyóirat főszerkesztője. Ezt követően a lapalapító Kül- és Katonapolitikai Tanács elnökségének is tagja lett. A nemzetközi kérdésekkel, Oroszország külkapcsolataival foglalkozó kutatókat, tudósokat, politikusokat, üzletembereket és újságírókat összefogó társadalmi szervezet elemzéseire a döntéshozók is figyelnek.
