„Vajon miért érdekel bárkit is nagy részletességgel a bor íze? Miért van az, hogy a borról mindig mondani kell valamit, míg a sörrel, a whiskyvel vagy a kólával kapcsolatban nincs senkiben ilyen kényszer?” – teszi fel a sokakat izgató kérdést a közel két évtizede Bordeaux-ban élő, fél tucat nemzetközi borakadémián oktató amerikai Dewey Markham. Az egyebek mellett a bordeaux-i borok máig használt minőségi rangsorát felállító úgynevezett 1855-ös klasszifikációról írt monográfiájával befutott csúcsborszakértő szerint egyszerűen azért, mert valamivel meg kell tölteni a borszaklapokat.
A HVG-nek nyilatkozó Markham szerint a nagyobb boreseményekre elzarándokoló tömegeknek jó, ha egy százaléka tudja, valójában mit kóstol. A termelők ugyan már száz éve tisztában vannak például azzal, hogy ha a cabernet sauvignon jól megérik, akkor erdei gyümölcsök íze érezhető a belőle készült borban, ellenkező esetben viszont feketebors-ízű lesz, sokan mégis éppen az utóbbi zamatot felmutató bort tartják értékes különlegességnek. Ez Markham szerint annak köszönhető, hogy azok a szerzők, akik az 1960-as években elkezdődött érdeklődést meglovagolták, és sztárboríróként befutottak, bár jól forgatták a tollat, csak kevés fogalmuk volt arról, mit írnak – és miről. Kevesen vannak tisztában például azzal, hogy sok borász spórolásból olcsó amerikai tölgyfa hordóban érleli a borát. Így nemritkán kókuszillat keveredik a nedűbe, amit az avatatlanok afféle különlegességnek vélhetnek.
„Attól, hogy valami ízlik, és szívesen iszom belőle sokat, még nem feltétlenül jó a bor – legalábbis szakmai értelemben” – vallja Markham. Egy bornak cikóriás ízt kölcsönözhet például, ha jégverés során apró jégdarabkák kerültek a szőlőszemekbe, és ez az említett zamatot kiváltó erjedést indított be. Ettől még akár finom is lehet a bor – magyarázza a borguru –, ám a jégvert fürtöknek az épekkel való összeszüretelése szakmai hiba, pláne hogy az ilyen bor valószínűleg nem fog elállni 20-30 évig.
IZSÁK NORBERT / BORDEAUX
