Horváth Szabolcs
„Vannak rendezők, akik annyira intellektuálisnak gondolnak, hogy el sem tudják képzelni rólam, ugyanúgy szenvedélyek és ösztönök mozgatnak, mint minden színészt. Pedig alapvetően bohócalkat vagyok” – száll szembe az „értelmiségi színész” sztereotípiával a nemrég önállóságot kapott művészszínház 49 éves direktora. Kisiparos és kereskedő felmenői között mindössze a koporsóügynök nagypapában buzgott a szereplési vágy. „Szent borzadállyal mesélik, hogyan konferálta fel a műsort a kegyszerkereskedők báljain.” Apja, Mácsai István festőművész öt éve hunyt el. Hajdan fűzőkészítőként dolgozó édesanyja „a család érzelmi kohója, 85 évesen is autót vezet, bevásárol, főz”. A kisebbik fiú, a családi anekdotáknak hála, már kamaszként otthonosan mozgott a 20. század örkényi világában. Színészi karrierje kisiskolás rádiószereppel indult, budapesti kölcseys gimnáziumi évei alatt már a Pinceszínházban játszott. Még csak harmadéves volt a Színművészetin, amikor a Nemzeti Színházban Rómeót alakította. Az 1984-es diplomaszerzést követő öt évben a társulat állandó tagjaként lépett fel, de – „mivel kevés fontos szerepet kaptam” – előbb a Madách Színházhoz szegődött, majd szabadúszó lett. Közben színházrendezői oklevelet szerzett, s 1998-tól az ELTE esztétika szakára is beiratkozott. Ottani tanulmányait 2001-ben félbeszakította, miután sikeresen megpályázta az anyaszínház addigi fiókintézményének, a Madách Kamarának a művészeti vezetését. A teátrum 2004-ben az ő javaslatára vette fel Örkény István nevét, és a tulajdonos fővárostól ez év elején elnyert önállóság óta megbízott igazgatóként vezeti. A színházi és filmszerepek mellett számos, szakmai díjakkal is elismert rendezés kötődik a nevéhez. Önálló Örkény-estje, az „Azt meséld el Pista” közel ötszáz előadást ért meg.
A testi-lelki egyensúlyát rendszeres napi tornával karbantartó színész-igazgató, ha teheti, budai társasházi lakásából kerékpáron indul a munkahelyére, ahova jogász felesége és hétéves fia mellett nemsokára már egy újszülött kislány is hazavárja.
– Mivel ön volt a Madáchról leválás motorja, nem csodálkoznánk, ha a nemrég önállóvá vált Örkény Színház igazgatói posztjára kiírt első pályázaton befutó lenne. Mindenesetre az előzmények ismeretében nem hivatkozhat majd arra, hogy csontvázakat talált a szekrényekben.
– Nem is, a csontvázakat már illően eltemettük. A Madách Kamara elavult technikáját évről évre javítgatjuk. Pár éve még, ha telefonálni akartunk, az anyaszínháztól kellett vonalat kérni. Mostanra lett társalgónk, próbatermünk, és nézzenek csak körbe, ez a hat négyzetméter már a saját irodám! De a díszletezés menete például ma is a régi. Próbák után mindent elemekre bontunk, lehordjuk a pincébe, ahol kocsira rakjuk, végigtoljuk a negyvenméteres folyosón, majd egy másik liftben felvisszük az épülettömb mögötti utcaszintre, áthúzzuk a szemközti raktárba, ahol lepakolunk. Az esti előadáshoz ugyanez a menet visszafelé.
– Örkényi abszurdba illő! Ahogy az is, hogy ön az író nevét viselő színházat épp az ellenkező stratégiával tette sikeressé, mint amit más teátrumok követtek: a kabaréhoz, könnyed zenés darabokhoz szoktatott törzsközönséget nevelte át az irodalmi prózára. Könnyen ment?
– Ízlésterrorról szó sem volt, a repertoárt fokozatosan cseréltük le, és ha új darabot mutattunk be, levettünk a műsorról egy régit. Így elértük, hogy a törzsközönség derékhada megmaradt, és mára stabil, zömében értelmiségiekből, fiatalokból álló nézőtáborral egészült ki.
– Csak azt ne mondja, hogy a kereskedelmi ízlésformálás hatása alól ki tudja vonni magát, illetve a közönségét!
– Ez ravasz dolog. A nézőterek érzékenysége mindenütt romlik, figyelme lazul, így ma már nemigen lehet egy óránál hosszabb felvonásokban gondolkodni. De általában az ízlés maga is hevesen változik. Például tíz éve egyértelmű volt, hogy az utcán kínos mobilozni, ma már én is állandóan megteszem. Most akkor vajon megtanultam használni a modern technikát, vagy inkább elromlottam?
– Igaz is, korábban ön, a prózai színházak modern apostola is kiadott egy zenés lemezt, amin a saját szövegeit énekli. Nem vádolták, hogy vizet prédikál?
– Én nem nézem le a zenés műfajokat. Sőt próbálkoztunk is vele, de tartozom az igazságnak azzal a – zenés daraboknál nem lényegtelen – ténnyel, hogy nem tudtuk a magunktól elvárt színvonalon elénekelni. A Záróra című lemezem több mint húsz éve készült, mert akkor feszített valami, amit így tudtam elmondani.
– A folytatás viszont elmaradt, pedig akár színdarabokat is írhatna. Vagy az túl nagy falat?
– Erről még sehol sem beszéltem, de egy konkrét színpadi szöveg terve egy ideje már a fejemben van. Viszont a színházigazgatás, a rendezés, és az, hogy esténként gyakran játszom, egyelőre szerencsésen megmenti a közönséget attól, hogy szerzőként jelentkezzem.
– Mindenesetre társulata lenne hozzá. Pár év alatt gyakorlatilag a semmiből hozott létre mára már szakmailag is nagyon elismert színházat. Tehetséges vezetőnek tartja magát?
– Erről inkább a kollégáimat kérdezzék. Azt mindenesetre meg tudom ítélni, hogy valaki jó színész-e vagy nem. Azokat hívtam ide, akik jobbak, mint én.
– Önnek persze már van mire szerénynek lennie. Kisfiús sármjával senkivel össze nem téveszthető karaktert sikerült kialakítania. Vagy ön mást tart a védjegyének?
– Ha színészként van egyáltalán védjegyem, azt hiszem, az, hogy néha tudok úgy elmondani szövegeket, mintha azok ott helyben, a saját mondataimként születnének meg. Legalábbis ezt mondta egy kollégám, akinek adok a véleményére.
– És azt nem mondta, hogy esetleg túlságosan is odakötötte magát Örkény életművéhez?
– Ha ilyen sztereotípia él rólam, abba én viselkedtem bele magam azzal. Nagyon fontos írónak tartom, akitől sokat kaptam, de szó sincs kizárólagosságról. Ha azt érezném, hogy ez a szerep rám ég, kilépnék belőle.
– Az ön által rendezőként jegyzett Finito – a Moliere-darabok és a valóságshow-k világának ötvözetével – görbe tükröt tart a média elé. Pedig önt igazán megkímélték a firkászok. Hogy úszta meg, hogy ne teregessék ki a magánéletét?
– Elutasító voltam. Valójában durva. Elsőre kell lecsapni a telefont, s nem lesz második kísérlet.
– Bár a magánéletéről nem beszél, apaszerepben is van-e olyan jó, mint a színpadon?
– Az az apa vagyok, aki szinte soha sincs otthon, amikor a gyereke ébren van. Szülői gesztusaim az ezzel járó lelkiismeret-furdalásból következnek. Érzelmes apa vagyok, aki ezt igyekszik elrejteni. Ám ha a mindennapok jelenlétét nem is pótolja, nyaranta lelépek egy hétre a fiammal. Tavaly pedig egy asztali lovagvár építésébe fogtam, két és fél bástya, meg a falak már állnak. Egy nagyberuházás tempójával haladok, ha minden jól megy, jövőre befejezem.
– Bár a munkája százszázalékosan jelenlegi színházához köti, ha megkínálnák egy másik teátrum – mondjuk a Nemzeti – igazgatói székével, elvállalná?
– Én nem igazgatni szeretek, hanem ezt a színházat, ezt a társulatot. Az Örkényt mi hoztuk létre, és mivel még koránt sincs kész, van hová fejlődni, nem is tudok másban gondolkodni. A készbe beleülni – arra én egyébként is alkalmatlan vagyok.
DOBSZAY JÁNOS – IZSÁK NORBERT
