Nedec látképe Czorsztynból
Fazekas István
„A várakat le kell rombolni, de... (ilyen »de« mindig van a magyar törvényekben, s még ha nincsen, is megtalálják) de a kastélyok maradhatnak. (...) Nedec vára is azon a címen menekült, hogy kastély.” Ekképp magyarázza Mikszáth Kálmán Beszterce ostroma című, 1895-ös regényében, hogy miképp úszhatta meg a felvidéki magyar végvár a kurucellenes elővigyázatosságból a 18. század elején folytatott császári erődmentesítést. Nedec vára ma is áll, Niedzica néven turistacsalogató látványosság – Dél-Lengyelországban. A látogatók innen kis komphajókkal átkelhetnek az 1994-ben tározóvá duzzasztott Dunajec folyó túlpartjára, ahol a középkorban is Lengyelországhoz tartozó czorsztyni vár romjait járhatják be.
Festmény Szent Istvánról a kisárvai templomban
Fazekas István
A Magyar Királyság északi határvonala az első világháború után szinte teljes egészében az újraalakult Lengyelország, illetve Csehszlovákia közti határrá vált. Két ponton azonban nem így történt. Árva vármegye északkeleti, illetve Szepes vármegye északnyugati csücske (utóbbi részeként Nedec is) Lengyelországhoz került: összesen 519 négyzetkilométernyi terület – néhány tucat falu, 24 ezer lakóval. A környéket, mint ezt az Osztrák–Magyar Monarchiában tartott utolsó népszámlálás is alátámasztotta, már 1910-ben is túlnyomó részben lengyelek lakták. Akárcsak a Csehország és Lengyelország határvidékén fekvő, Szilézia részét képező tescheni hercegséget, ahol a 350 ezres lakosság 54,8 százalékát alkották a lengyelül, 27,1 százalékát a csehül, 18,1 százalékát a németül beszélők.
A statisztikák azonban túlságosan leegyszerűsítik a valóságot. Az említett hegy-völgyes térségeket főképp a magukat góráloknak – azaz hegyieknek – nevezők lakják, nyelvük az irodalmi szlováktól, a csehtől és a lengyeltől is eltér. „A Teschen környékén élők, főképp az idősek, sajátos sziléziai dialektust használnak. Ha azt kérdezik tőlük, milyen nyelven beszélnek odahaza, azt felelik, »po naszymu«, vagyis »a miénken«” – hoz példát a sajátos identitásra Lagzi Gábor történész, polonista. Hasonló volt egykor a helyzet Árva (szlovákul: Orava, lengyelül: Orawa) és Szepes (Spis, Spisz) határvidékén, ahol – a kisszámú magyar és német népességet leszámítva – a helyi dialektust használó lakosság leginkább aszerint vallotta magát szlováknak vagy lengyelnek, hogy melyik nyelven tanult az iskolában. Márpedig a magyar hatóságok 1867 után a magyar mellett a szlovák iskoláztatást támogatták – derül ki Konrad Sutarski és Domonkos László Megőrzésre átvéve – Barangolás a lengyel Szepesben és Árvában című, tavaly megjelent könyvéből –, mert a helyieket könnyebben tudták asszimilálni önálló állammal sosem rendelkezett szlovákokként, mint lengyelekként. A Lengyelországhoz került szepesi Újbéla temetőjében ottjártunkkor azt láttuk, hogy gyakran az azonos családhoz tartozók is váltogatták a sírfeliratok nyelvét: a 20. század első két évtizedében születettek jellemzően a szlovákot használták, a korábban, illetve későbben születettek viszont a lengyelt.
Magyar apát sírja a kisárvai templom előtt
Fazekas István
Nem meglepő tehát, hogy az első világháború előestéjén cseh, szlovák, illetve lengyel nacionalisták is igyekeztek saját iskolákat létesíteni a górálok lakta vidékeken. A kultúrharc 1918 végére valódi háborúvá mérgesedett, miután sorra alakultak az anyanemzethez tartozást deklaráló nemzeti tanácsok (Teschenben 1918. október 30-án a lengyel Rada Narodowa, majd egy nappal később a cseh Národní Vybor). A régió és az azonos nevű főváros (Cieszyn / Tesín) ideiglenes határokkal nyugati és keleti részre szakadt.
A következő napokban Árvában és Szepesben is lengyel nemzeti tanácsok alakultak, a lengyel hadsereg pedig benyomult a térségbe. Egy hónappal később azonban távozni kényszerültek, miután decemberben Késmárknál vereséget szenvedtek a csehszlovák erőktől, és az akcióért az antanthatalmaktól is dorgálást kaptak. Teschenben ugyanakkor Prágáé volt a kezdeményezés. 1919 januárjában a csehszlovák hadsereg átlépte az Olza/Olse határfolyót és benyomult Cieszynbe, hogy megakadályozza a térségben (is) zajló lengyel parlamenti választásokat.
Varsói vádak szerint Prága galádul kihasználta, hogy Lengyelország éppen a keleti határain vív háborút Szovjet-Oroszország ellen. De hamarosan a csehek is kommunistákkal kerültek szembe: május elejétől Kun Béla Vörös Hadserege Stromfeld Aurél vezetésével a Kassa–Eperjes–Bártfa vonalon nyomult észak – Lengyelország – felé, kis híján kettészelve Szlovákiát. A cseh hadsereg és utánpótlás számára Kelet-Szlovákia vasúton éppen a tescheni csomóponton át volt megközelíthető. Ráadásul a környékbeli sziléziai szénmezők látták el fűtőanyaggal a csehországi gyárakat (Cesky Tesín pályaudvarán ma is gyakran robognak át szénnel megrakott hosszú szerelvények).
Az áldatlan állapotokat látva a Népszövetség Legfelsőbb Tanácsa 1919 szeptemberében úgy döntött, hogy Árva, Szepes és a Teschen-vidék hovatartozásáról népszavazáson kell dönteni, ez azonban a gyilkosságokba is torkolló zavargások légkörében kivihetetlennek bizonyult. Ezért a szóban forgó régiókban a máig érvényes határokat – az érintettekkel konzultálva – a nagyhatalmak állapították meg 1920. július 28-án Belgiumban. Az ott meghúzott vonalakat aztán négy évvel később kismértékben módosították: a szepesi Javorina ekkor került át Csehszlovákiához. A konfliktus mégis a második világháborúig parázslott, és megakadályozta a náci Németország által fenyegetett két kelet-közép-európai állam hatékony szövetségét. Az 1938 őszi müncheni szerződés idején Varsó – a Szudéta-vidéket bekebelező németek kárörömére szintén Prága ellen fordulva – Cieszyn városának cseh részeit is megszállta. A terület egy évig sem maradt a kezükön, Lengyelország megtámadását követően Berlin e területet is annektálta.
A nedeci várurak címerei
Fazekas István
A csehszlovák–lengyel viszály további pikantériája volt, hogy a pozsonyi politikusok úgy vélték, Prága az ő kárukra igyekszik rendezni sziléziai határvitáját. Mi több, az ügyben a cseh vezető politikusok közt is konfliktus robbant ki. „Tomás Masaryk államelnök rendkívül mérges volt Edvard Benes miniszterelnökre, amiért az még Javorina falu kérdésében sem volt képes engedményt tenni a lengyeleknek” – mondta a HVG-nek a közelmúltban a Magyar Tudományos Akadémián tartott Trianon-konferencián Alain Soubigou francia történész, Masaryk életrajzírója. A helyszínen járva meggyőződhettünk arról, hogy a legkönnyebben Lengyelország felől közelíthető meg a Magas-Tátrától északra fekvő Javorina, amit keményebb teleken a hó és a jég állítólag el is zár Szlovákiától.
A magyar–lengyel kapcsolatoknak viszont nem ártott, hogy a történelmi terület „továbbvándorolt”. „Lengyelország nem vett részt ősrégi barátja, a magyar nemzet javainak kifosztásában (...) ezeket a földeket Magyarországtól már úgyis elvették” – ad számot érzéseiről az említett könyvben Sutarski. Tény, hogy a trianoni szerződésben – amely az akkor Olaszországhoz csatolt, ma Rijeka néven Horvátországban található egykori magyar kikötőről, Fiuméről külön cikkelyben rendelkezik – említés sem esik arról, hogy bizonyos magyar területek Lengyelországhoz kerülnek. Igaz, erre akkor még nem is adták áldásukat a „Szövetséges és Társult Kormányok”. A békeszerződést pedig Lengyelország – bár aláírta – végül nem ratifikálta, mondván, nem is állt háborúban Magyarországgal.
A Lengyelországhoz került Felső-Szepes és Felső-Árva hovatartozása ma sem árnyékolja a két állam viszonyát. Igaz, e vidéken nem is élnek magyarok, és csak hosszas kereséssel lehet olyanokra bukkanni, akik hajdanvolt iskolai emlékeik alapján néhány magyar szót fel tudnak idézni emlékezetükben. Az egykori múlt nyomaira azért itt-ott rá lehet bukkanni: például a magyar zarándokhelyként látogatott Kisárva 1659-ben épült fatemplomában, amelyet magyar szentekről – köztük I. István és I. László királyokról – készült festmények díszítenek. A Nedec vár kiállítási tárgyai közt láthatók például a vár urainak zászlói – Berzeviczyek, Zápolyák mellett a várat 1939-ig birtokló Salamonoké –, valamint magyar koronás címeres serlegek és kardok is.
SCHWEITZER ANDRÁS / CESKY TESÍN, JAVORINA
