Régi és súlyos adósságot törleszt majd az új alkotmány. Bár 1989-ben nagyon is indokoltan keletkezett ez a tartozás, idővel óriásira nőtt a súlya. S ha most örömmel és a megszabadulás ősi érzésével széttépjük az adósságlevelet, mégis tisztáznunk kell, mitől is szabadulunk meg. Vajon a hatályos alkotmányunkat is széjjel kell tépnünk? Avagy értékeit, amelyek emberi méltóságunk, szabadságunk és európaiságunk értékei is, beillesztjük a magyar alkotmányos hagyományba, s így a most születő alaptörvény a „történelmi alkotmány” egészének értékeit teljesíti ki. Másként fogalmazva: az alkotmány új lesz, az alkotmányosság tovább épül.
Ellenzéki politikusok a Kerekasztalnál 1989-ben
Bánkuti András
1989-ben a Kerekasztalnál elkészült a múlttal gyökeresen szakító, jogállami alkotmány, tartalmilag a régi, népköztársaságinak a tagadása és ellentéte; alkalmas arra, hogy ezen az alapon szabad és demokratikus Magyarország épüljön fel. A lényegét tekintve új alkotmányra kikerülhetetlenül szükség volt, hiszen különben a szabad választásokat és az utána felálló új rendszert megalapozó sarkalatos törvények alkotmányellenesek lettek volna. Az akkori ellenzék nem akarta, hogy ezt a jövőnek szóló új alkotmányt az 1989-ben még hivatalban lévő, nem szabadon választott és túlnyomóan kommunista többségű parlament hozza meg. Ezért az új alaptörvény hatálybalépésének formája az alkotmánymódosítás lett, azzal az ígérettel, hogy a békés átmenet lezárása után új alkotmányt fognak elfogadni.
Ha arra gondolunk, hogy az alkotmánynak a szorosan vett jogi feladatain kívül szimbolikus és értékhordozó szerepe is van, ezt az elhatározást csak helyeselni lehet. Annál tragikusabb viszont, hogy az ígéretet nem váltották be. A szabad választások után összeült Országgyűlés azonnal törölte az alkotmányból az MSZMP-vel kötött kényszerű kompromisszumok nyomait, és jelentős változtatásokkal biztosította a kormányzás stabilitását. Az „átmenetiség” ezzel megszűnt, 1990 nyarától érezhetjük valóban magunkénak az alkotmányt. Ám a változások további módosítások formájában kerültek be az alaptörvénybe, noha kétségtelen, hogy azt az új parlament legitimnek és magáénak tekintette, és az általa átalakított szövegét egységes szerkezetbe foglalva hirdette ki. A törvényhozásra és a kormányra szakadt rendkívüli feladatok és nehézségek közepette azonban nem maradt idő és energia az alkotmány formájának megújítására. A tartalom és forma közötti szakadék következtében az alkotmány sorsa is különböző pályákra szakadt.
Alkotmánybírósági határozathirdetés 1991-ben
Bánkuti András
Az alkotmány tartalma és formája között tehát ellentmondás feszül, hiszen az új alkotmány formailag a módosított 1949. évi alaptörvényként jelenik meg. Ez a helyzet és annak eredeti indokoltsága azonban nem tudatosult a közvéleményben. Sokszor politikai érdek is fűződött ahhoz, hogy ne derüljön fény a lényegre, a teljesen új tartalomra. Igaz, hogy a gazdasági helyzettel, a társadalmi állapotokkal, a politikával és a kormányzással való elégedetlenség – mélyebb átgondolás nélkül, a tagolatlan érzelmek szintjén – az „egész rendszert” teszi felelőssé, benne az alkotmánnyal, akkor is, ha például a kormány politikája éppen az alkotmány szellemétől tér el. Pontos elemzés helyett a rendszerváltás hibái és a növekvő csalódottság közepette könnyű volt bűnbakká tenni a „sztálini alkotmányt”, s noha vétlenül osztozott a rendszer legitimációvesztésében, ezek a nézetek éppen oknak állították be. S származzon ez a hiedelem cinikus manipulációból vagy csupán tudatlanságból, az alapító atyák mulasztása, amely az alkotmány szimbolikus hatására nem volt figyelemmel, megbosszulta magát. Az alkotmány hibáztatása minden rosszért – s főképpen a rossz kormányzás következményeiért – lassú méregként pusztította magának az alaptörvénynek a legitimitását.
Persze sosem nevezték meg, melyik alkotmányi passzus volna felelős valamilyen csalódásért, például a privatizáció visszásságaiért. Téves nézetek gyökeresedtek meg, noha – a példánál maradva – az Alkotmánybíróság azonnal, már 1990-ben kimondta, hogy az államosított vagyon visszaadása is alkotmányos lehet. Az állami tulajdon privatizációja és az attól független kárpótlás tehát nem az alkotmányból következett, hanem az Országgyűlés szabad döntése volt. A rendszerváltás szimbolikus adósságai közül egyik sem múlott az alkotmányon (és az Alkotmánybíróságon sem). Az elégedetlenség címzettje a rendszerváltást illető szokásos kifogások egyikénél sem lehetne az alkotmány; és ugyanígy a tényleges erkölcsi adósságoknál sem, mint például az ügynökkérdés megoldatlansága. A korrupció, a szegénység, a rossz kormányzás sem az alkotmány elégtelenségéből következik. Az elmúlt húsz évből csak az utóbbi négyben volt széles körű elégedetlenség magával az alkotmánnyal; azért, mert a parlamenti többség akarata ellenére nem teszi lehetővé az Országgyűlés feloszlatását.
Az alkotmány rombolása a szimbolikus és politikai térben persze önsorsrontó. Az alapok megkérdőjelezése az egész rendszer legitimitását kezdi ki, a hitet és bizalmat a demokráciában, a jogállamban. A konkrét alkotmány megkérdőjelezése átcsúszik az alkotmányosság lebecsülésébe. Mivel a kritika megmaradt az általánosságokban, és még konkrét hivatkozásai is tévesek voltak, az új alaptörvényben megvalósítandó változásokra semmi sem következik ebből az érzületből. De nagyon is következik belőle maga az ígéret beváltásának kényszere: új alkotmány, amelyben tartalom és forma összhangban van. Az idők folyamán olyan mélyen beivódtak ugyanis az eredeti ellentmondásra támaszkodó delegitimáló vélekedések, hogy azokat csupán formai lépéssel, az alkotmánytörvény átszámozásával vagy például új címmel nem lehet orvosolni. Már csak azért sem, mert magát az alkotmányt is nehéz lenne közérthetően kiragadni a politikai rendszer egészét illető elégedetlenségből és legitimációvesztéséből, jóllehet elvileg indokolt lenne. Az idei választásokon nyilvánvalóan a korábbi kormányzás elutasítása nyilvánult meg elemi erővel, s nem az alkotmányosságé. Mégis, mivel az alkotmány hibáztatása főleg a jobboldali körökben volt népszerű, logikus, hogy a rendkívül erős felhatalmazással bíró kormánytöbbség politikai okból sem érheti be csupán alkotmánymódosítással. Ettől függetlenül is az új alkotmányt az újrakezdés szimbólumának szánja.
Ebből a kettős igényből – a rendszerváltás adósságának törlesztéséből és az újrakezdés hangsúlyozásából – elkerülhetetlenül következik a teljesen új preambulum megalkotása, amely az alkotmányt is új összefüggésekbe helyezi. A normatív rendelkezések – s közöttük az alkotmányos alapelvek – tartalmára nézve azonban más szempontokat célszerű figyelembe venni.
Orbán Viktor eskütétele 2010-ben
Túry Gergely
Az alkotmánnyal való elégedetlenség (és annak szítása) mellett elvitathatatlanul jelen volt a közvéleményben az új alaptörvény jelentőségének megértése és a gyökeres változás tudata is. A szabadságjogok gyakorlása és élvezete hamar természetessé vált. Lassan ható elixírként annak tudata is beivódik a társadalomba, hogy nincs kiszolgáltatva, hogy jogai vannak, és hogy hihet az alkotmányosságban. Azt a küzdelmet, hogy a rendszerváltással a politika a jog uralma alá és korlátai közé kerül, és ami még fontosabb, hogy most az alkotmány közvetlenül érvényesülő jog, és bírói úton kikényszeríthető, az emberek számára az Alkotmánybíróság jelenítette meg. Az, hogy mindenki szabadon fordulhatott az Alkotmánybírósághoz, érzelmileg helyettesítette azt a hatást, amit az új alkotmány megalkotásának és kihirdetésének folyamata nyújtott volna. Szólásmondás volt a kilencvenes évek elején, hogy „fordulj az Alkotmánybírósághoz!”.
Az alkotmányos intézmények működésének, nyilvánvaló erejüknek és elfogadottságuknak oroszlánrésze volt abban, hogy Magyarországot világszerte az „új demokráciák” között élenjárónak, a szilárd alkotmányos rendszerek példaképének tartották. Az alkotmányosság eszméje és valósága számított – hiszen külföldön végképp mit sem tudtak arról, milyen törvényszámot visel az alaptörvény. Azaz a tartalom volt a fontosabb.
Hiába lett volna azonban 1989-es vagy 1990-es évszámot viselő alkotmányunk, ha nem érvényesül. Különösen a 2006. őszi válság és az azt követő évek bizonyították, mennyire fontos, hogy van mérce, amelynek alapján biztos kézzel lehet minősíteni a történteket; hogy semmilyen helyzetben sem engedhető meg az alkotmányos garanciák félretétele, hogy valóban végső menedékünk az alkotmány és az alapjogok, és hogy az alkotmányos jogállam működése nem korlátozódhat a jogszabályok betartására, hanem annak az alapvető erkölcsi normák betartása is része. Nemcsak a tisztesség éri meg hosszú távon, de az alkotmányos úthoz ragaszkodás is .
Az alkotmányosság eszméjétől szinte függetlenül a politika aggálytalanul, szükségletei szerint módosította az alkotmányt. Számtalan kisebb államszervezeti változásnak kellett levonni a következményeit az alkotmány szövegében is. Ám a rendszerváltás óta történt harminc módosítás közül sok az alapintézményeket érintette: például a köztársasági elnök választását, a bíróságok igazgatását, a népszavazást, az alkotmánybírók választását, az Országgyűlés létszámát, az ügyészség jogállását. Szükséges az alaptörvény időnkénti hozzáillesztése az adott kor követelményeihez. De elgondolkoztató az a könnyedség – még eljárási szempontból is –, ahogy hozzányúltak. Ez az alkotmány puszta instrumentális szemléletéről árulkodik. Ha nem megy a hatályos alkotmány szerint, legfeljebb megváltoztatjuk az alkotmányt – hallottuk szinte folyamatosan az utóbbi húsz évben.
Pontosan az alkotmány lényege – hogy szilárd és értékhordozó – érdekében lépett fel már igen korán, 1990 őszén az Alkotmánybíróság. Azóta is az a feladata, hogy „értelmezéseiben megfogalmazza az alkotmány és a benne foglalt jogok elvi alapjait, és ítéleteivel koherens rendszert alkot, amely a ma még gyakran napi politikai érdekből módosított alkotmány fölött mint »láthatatlan alkotmány«, az alkotmányosság biztos mércéjéül szolgál; és ezért várhatóan a meghozandó új alkotmánnyal, vagy jövőbeli alkotmányokkal sem kerül ellentétbe”. Azóta a „láthatatlan alkotmány” számos alapítéletben láthatóvá vált. Ezek az elvi tételek az alkotmányosság lényegét adják; olyan minimumot, amelytől eltérni az alkotmányos jogállam feladását jelentené.
Az értékhordozó alapelvek annyira alapvetőek és általánosak, hogy valóban közösek mindenki és minden politika számára, ha a politika az alkotmányos keretek között marad. Ezért lehetett a legnehezebb politikai válságban is az alkotmányra hivatkozni, hiszen „a demokrácia alapkérdéseire adott válasz ugyanaz kell hogy legyen a jobb- és a baloldal számára”. Az alapelvek különböző intézményi variációkban ölthetnek testet az alkotmány szövegében. Egyes külföldi alkotmányok az ilyen intézményeket és alapjogokat „örökkévalónak” minősítik, azaz nem engedik meg módosításukat. Megváltoztathatatlan lehet például az alapjogok katalógusa vagy az államforma. Hatályos alkotmányunk nem ismer „örökkévalósági klauzulát”. Az sem döntő kérdés, hogy a készülő alkotmányban lesz-e ilyen. Ugyanis maguknak az alapelveknek az érvényesülése és a tisztelete a döntő. Ezek akkor is hatnak, ha az alkotmány szövegében nem minden tekintetben jelennek meg kifejezetten. Az emberi méltóság alapelvének érvényesülése például megkövetelheti, hogy olyan alkotmányos jogokat vezessenek le belőle, amelyek egy régebbi alkotmányban még nem voltak benne, így a személyes adatok védelmét, a származás megismeréséhez való jogot, a környezetvédelem jogait vagy a megfogant élet védelmével kapcsolatos jogokat és kötelességeket. De például a választójog egyenlősége, a demokratikus felhatalmazás szükségessége a közhatalom gyakorlásához, továbbá a pártatlan igazságszolgáltatáshoz való jog is ide tartozik.
Létezik és megkerülhetetlen tehát az a szerves egészet képező alkotmányos minimum, amelyet most már kifejtve ismerünk, s amelyről tudjuk, hogy az új alkotmány sem nélkülözheti.
Az új alkotmánnyal tehát a rendszerváltás szimbolikus adósságát törlesztjük. A tartalom és forma közötti összhang helyreállítása mellett célszerű ezt az alkalmat felhasználni a sokszor módosított alkotmány konszolidáló áttekintésére és az eddigi tanulságok alapján szükséges, megalapozott változtatásokra is.
A legfontosabb, hogy ne csináljunk újabb adósságot. Ennek feltétele az alkotmányozás őszintesége. Őszinteség az új alkotmány indítékait, továbbá a mostani alkotmányozás természetét és lehetőségeit illetően. Ezen múlik az új alkotmány legitimitása, de egyben technikai sikere is.
Az alkotmányozás mindig kiemelkedő politikai aktus. Az alapul fekvő politikai szándékot, a kor parancsát, a szervezeti és technikai lehetőségeket adottságként kell figyelembe venni a szakmai szempontok érvényesítéséhez.
Az alkotmányozást elindító politika szándéka az új kezdet demonstrálása. Ezzel függ össze a folyamat rendkívüli gyorsasága is: a munka megkezdésétől a kihirdetésig alig több mint fél évet terveznek. Az új alkotmány önmagában nagyon erős szimbólum. A tiszta lap képzetét sugallja, hiszen az alkotmányozókat formálisan semmi sem köti. Valóban, az Országgyűlés alkotmány-előkészítő eseti bizottságának hét albizottsága között az alkotmány teljes tartalmát szétosztották, bármit teljesen újonnan létrehozhatnak, akár az alkotmány összes rendelkezése vadonatúj lehet.
De miben állhat az új alkotmány újdonsága? Mihez képest új?
Az újdonság és a megújulás igénye ma meglehetősen absztrakt, maga az újdonság a tartalma. Olyan konkrét, bármely alkotmányos alapelvvel, intézménnyel vagy joggal kapcsolatos követelés vagy elképzelés azonban, amely magát a demokratikus jogállami rendszert érinti, vagy valamely alapelv, intézmény vagy jog tekintetében a jelenlegi helyzethez képest gyökeres változást jelentene, nem merült fel.
1989/1990-ben egyértelmű, általános és elsöprő erejű volt az egész társadalom kívánsága, hogy érvényesüljön a szólás-, a gyülekezési és a mozgásszabadság, hogy legyen szabad a magántulajdon, hogy legyen többpárti demokratikus államberendezkedés. Katartikus élmények e jogok gyakorlásához fűződtek – mégpedig az akkor hatályos alkotmánnyal szembeni gyakorlásához. Világos volt, hogy egymástól elválaszthatatlanul, az akkori rendszerrel és alkotmányával, sőt annak egyes konkrét rendelkezéseivel szemben kell új alaptörvényt alkotni.
Ma ezzel a helyzettel párhuzam nem vonható. Nincs mi ellen alkotmányozni. A kormányzás széles társadalmi együttműködésen alapuló módja, amelyet a választási eredmények alapján meghirdettek, a hatályos alkotmány keretében is tökéletesen gyakorolható. Vagyis a szimbolikus megújulás igénye mellett nincs az alkotmány konkrét rendelkezéseit tartalmilag érintő alkotmányozási kényszer. Hiszen láthatjuk, hogy bár elkezdődött az alkotmányozás, a kormánypártok egyes alapintézmények megváltoztatásával nem várták be az új alkotmányt, hanem szükséglet szerint alkotmánymódosításhoz folyamodtak. Természetesen lehet az agyonmódosított szöveget kitisztítani, a rendszert egységesebbé tenni. Ez elmélyült, hosszú, kritikai munkát igényelne (az évtizedeken átívelő svájci alkotmányozás utolérhetetlen kifejezésével: „Nachführung”). Ám az ilyen gondos előkészítés utáni konszolidáló alkotmányozás nem fér bele sem az időkeretbe, sem a gyors újdonság szimbolikájába.
Arra viszont van lehetőség, hogy az alkotmányosság meglévő értékeit méltóképpen kiemeljük, pontosabban megfogalmazzuk, konkrét megjelenésüket esetleg ki is egészítsük. Ez összhangban lehet a mostani alkotmányozási folyamattal. Sőt a feladat jó elvégzésének nagyon is szimbolikus ereje van.
A rendszerváltás adósságának törlesztésére és a jelen újrakezdés közérthető kifejezésére elsősorban a preambulum kínálkozik. (S ezt valóban szembe lehet majd állítani a régi alkotmány preambulumával.) Már most látszik, hogy a szélesebb, a közvéleményt is foglalkoztató politikai viták erre az ideologikus tárgyra fognak összpontosulni. Ilyen társadalmi vita lefolyhat néhány hónap alatt, s nincs is értelme tovább nyújtani.
A normatív részeknek is megvan azonban a maga szimbolikája. Hiszen az alapjogok par excellence értékhordozók; az erkölcsi értékek velük kerültek be a korábban csak hatásköröket rögzítő alkotmányokba. Bizony, nagy horderejű lehet az az újdonság, hogy az emberi méltóság érinthetetlensége és az alapjogok kerülnek az alkotmány élére, s csak ezt követi az államszervezeti rész. Az alkotmány új és előremutató voltát demonstrálja, ha kiteljesíti azokat a rendelkezéseket, amelyek már a rendszerváltás idején az európai átlag előtt jártak. Az alkotmányba emelt környezetvédelem, az adatvédelem és információszabadság tekintetében az európai alkotmányok derékhada azóta felzárkózott. De az új fejlemények gyorsabbak. Az életfeltételek fenyegető romlására adott válasz, a fenntartható fejlődés követelménye, a jövő nemzedékek iránti felelősség már megjelent néhány alkotmányban. E területen ismét élen járhatnánk. Az informatika viharos gyorsasággal változtatja a társadalmat, amivel a húsz évvel ezelőtti helyzetre szabott rendelkezéseknek lépést kellene tartaniuk. Az élettudományok, a biológia, a genetika beavatkozási lehetőségei az emberi életbe és személyiségbe az alkotmány emberképének új megfogalmazását vetik fel. Szimbolikus jelentősége volna továbbá a magyar állam és a kulturális nemzetként felfogott teljes magyar nemzet viszonya meghatározásának az alkotmányban. Ennek tükörképe a hazai kisebbségek jogállásának újrafogalmazása. Az intézményeket tekintve kívánatos a költségvetés alkotmányos korlátainak beemelése az alkotmányba. S még mielőtt elragadna a lelkesedés és újítókedv, egyúttal figyelmeztetni kell a lehető legóvatosabb és leggondosabb megfogalmazásra és a rövid felkészülési idő nagyon szigorú korlátaira. A felsorolás azonban rámutathat az új alkotmány újdonságának lehetséges irányára.
Az alkotmányozó hatalom elvileg korlátlan. Nem létezik számára olyan „örökkévalósági klauzula”, amely az új alkotmányt a hatályos bármely eleméhez kötné. Ám az alkotmányozó sem légüres térben tevékenykedik. Tekintettel kell lennie arra, hogy Magyarország a nemzetközi jog- és értékközösség része. Kötelezi a nemzetközi jog és a magyar államnak az emberi jogok immár különféle generációira és részleteire vonatkozó egyezményekben vállalt kötelezettségei. E területen inkább azt kell meggondolnia, kíván-e, és hogyan tud a vállaltnál erősebb védelmet biztosítani.
Magyarország az „európai közös alkotmányos hagyomány” részese, kötelezettje és egyben formálója is. Ez a közös alkotmányos hagyomány az Európai Unió jogának forrása és alapvető értelmezési alapelve, amely azonban nem korlátozódik a minden tagállamban közös minimumra – s ezért van tere az alkotó formálásnak. A mi hozzájárulásunk nem csupán az alkotmány betűje – sem a mostanié, sem a majdanié –, hanem ami annak alapján létrejött, él és hat. Az alkotmányos hagyomány az országon belül is élő és folyamatos; ereje és értelmező befolyása elnémíthatatlan. Az alkotmányosság valóságát, amely áthatja a társadalmat és intézményeit, és amelyben bíznak az emberek, nem helyezi hatályon kívül egy új alkotmány, hanem jó esetben továbbépíti. Nem értem például, mi értelme van hangoztatni, pláne követelni, hogy az új alkotmánnyal az Alkotmánybíróság összes határozata „hatályát veszti”. Hiszen az összes elv és érv, amely az új alkotmánnyal nem lesz ellentétes, nyilvánvalóan továbbra is alapja lesz az új alaptörvény értelmezésének is, természetesen állandó fejlődésben és változásban, mint eddig.
S míg az értelmező és jogalakító hagyomány folyamatos, be kell látnunk azt is, hogy az alkotmányozó hatalom választásától függ, mit tart meg a saját és egyben Európával közös hagyományból a majdani szövegben. Alkotmányfejlődésünk húsz éve alapján sem lesz egyszerű szabatosan összeállítani azt a konkrét rendelkezésekből álló minimumot, amelyben az alkotmányosság nélkülözhetetlen alapelvei testet öltenek. Ezeket a várható pozitív vagy a könnyebben megalkotható „tabulistákat” mélyen megvitatni az alkotmányozó elsőrendű kötelessége lesz.
Ebben két szempontot érdemes mérlegelni. A hatályos alapelvek és alapjogok tekintetében alapelvként a visszalépés tilalmának kellene érvényesülnie. Másik irányban pedig reménykedjünk és szorgalmazzuk a fent említett úttörő szabályok folytatását. Szükséges ugyanakkor a valódi alapjogok és az államcélok (például ilyenek a csak névleg alapjog „szociális alapjogok”) világos megkülönböztetése. Az intézményeket illetően nagyobb a mozgástér, hiszen sokféle változatra van példa az alkotmányos államokban.
A hazai lehetőségekre és szükségletekre szabásnál fontos szempont a hosszú távú tervezés „normális” politikai és parlamenti erőviszonyokra, amikor egyszerű kormánytöbbség és erős ellenzék van, és elismert a kormánytól és parlamenttől független intézmények ellensúlyozó, illetve garanciális szerepe. A jelenlegi kétharmados kormánytöbbség pont az ellentettje az 1989-es alkotmányozás erőviszonyainak, amikor egyik fél sem tudhatta, hogy megnyeri-e a választásokat. Ezért akkor az ellenzéki pozíció maximális biztosítékaiban egyeztek meg; olyanokban, amelyek a normális kormányzást is akadályozták. (Ezt korrigálta az 1990-es parlament.) A kétharmados többség viszont azzal jár, hogy semmilyen kérdésben sem kell kompromisszumot kötni az ellenzékkel; annak érdekeit akár figyelmen kívül is hagyhatja. Egyszeri, bármilyen valóságos, de mégis rendkívüli politikai helyzetet alkotmányba foglalni azonban hosszabb távon akadálya lehet a normális kormányzásnak, és nehezen egyeztethető össze alkotmányos hagyományunkkal.
Mivel az új alkotmány szélesebb támogatásához és népszerűsítéséhez elfogadják a „történelmi alkotmány” és a „jogfolytonosság” hívószavait is, érdemes feleleveníteni, hogy nemcsak államszervezeti hagyományaink vannak. Ahogy a – korporatív elképzelésekkel szemben feltétlen támogatást érdemlő – népképviselet, a parlamentáris kormányzás, a miniszteri felelősség 1848-ra nyúlik vissza, szintén a 48-as törvények garantáltak először egyes szabadságjogokat. A korabeli tankönyvek pedig egybehangzóan arról tudósítanak, hogy a töredékes szabályozás ellenére a kiegyezés után az egyén szabadságjogait „az általánosan elterjedt közfelfogás”, „állami életünk általános iránya, alkotmányunk egész szelleme, a folytonos gyakorlat” biztosította és bíróilag védte.
Az újdonság nemcsak a hagyományhoz való viszonyt veti fel, hanem a jövő kérdését, az új alkotmány maradandóságát is. S bár furcsa lehet, hogy éppen egy rohammunkával készült alkotmány örökítené meg magát, mégis – bízva a közös alkotmányos hagyomány konszolidáló erejében és az alkotmányozók meggondoltságában – az új rendelkezéseknek mindenképpen meg kell nehezíteniük az alkotmánymódosítást. Továbbá új alkotmány meghozását is sokkal szigorúbb és rendkívüli feltételekhez kell kötni. A szilárdság következményeit természetesen mérlegelni kell a szabályok részletessége vagy a kétharmados törvények sorsa szempontjából is. Ez a kérdés már átvezet az alkotmányozás technikai lehetőségeihez.
Az új alkotmány újdonságát és kapcsolatát a hagyománnyal az elvi meggondolásokhoz hasonló súllyal befolyásolják az alkotmány-előkészítés technikai keretei, s mindenekelőtt az alkotmányozásra szánt igen rövid idő.
Jakab András igen jó tanulmányban foglalta össze az előfeltételeket (Magyar Nemzet, 2010. október 2.). Megszívlelendő az a tanácsa, hogy az ambíciókat a szűkös időkerethez kell igazítani, hiszen nincs idő a szükséges kutatómunkára; s csekély a remény arra is, hogy az új javaslatokat érdemben összevessék a már működő (vagy sikertelen) külföldi párhuzamokkal. Remélem, sikerül felkeltenie a politikusokban a veszélyérzetet az ötleteléssel és kísérletezéssel szemben. Mindennek konklúziója, hogy vélelem szóljon az alkotmány hatályos szövege mellett. Csakis megalapozott és súlyos indokok esetén változtassanak a működő jogokon és intézményeken. Mindez összhangban van a fent mondottakkal a hagyomány egyébként is érvényesülő hatalmáról.
A figyelmeztetések közül a hamis várakozásokhoz fűzök megjegyzést. Jakab emlékeztet ugyanis arra, hogy az alkotmány csupán a kormányzás lehetőségét teremti meg; nem pótolhatja a konkrét szakpolitikákat, és a kormányzás majdani sikere sem kérhető számon az új alkotmányon. Az ilyen téves várakozások csupán folytatásai a hatályos alkotmány szintén téves hibáztatásának az utóbbi húsz év politikai és társadalmi kudarcaiért. S ahogy ez a vélekedés nagyon káros volt ez idáig, éppolyan veszélyes az új alkotmányozás folyamatára. Konkrét intézményekre és szabályokra is kivetítik a régi tévképzeteket és ellenérzéseket, s ennek alapján, pontos tárgyi ismeret nélkül, érzelmi alapon támadnak nagyon is megfontolandó javaslatokat. Szomorú példája ennek az alkotmányjogi panasz elleni megalapozatlan agitáció. A „szerethető alkotmány” azonban nem épülhet arra, hogy hamis elképzelések és követelések híveit teszi elégedetté.
Az idő szorításából egyre többen látnak kiutat abban, hogy az alkotmány a lehető legrövidebb legyen, a nélkülözhetetlen minimumot tartalmazza csak. Voltaképpen irányelveket az egyes jogok és intézmények későbbi szabályozása számára, ami majd kétharmados törvények formájában valósul meg. A „magalkotmány” azonban nem kiút, hanem zsákutca. Most, amikor éppen nem szabadna, adósságot csinál, és zűrzavart kelt. Mi maradjon az alkotmányban, mi kerüljön törvénybe? Mikor hozzák majd meg ezeket a törvényeket? A kétharmados törvények szükségképpen szabályoznak olyan részletkérdéseket is, amelyeknek – és főleg módosításuknak – nem járna a kétharmadosság tekintélye és garanciája. Akármilyen sarkalatos lesz is az alkotmányt kiegészítő kétharmados törvények tárgya, ezt a technikai buktatót nem kerülhetik el. S ha ugyanabban a tárgyban még egyszerű törvények is körülveszik a magot, lesz-e biztos ismérv arra, mi kerül a kétharmados és mi az egyszerű törvénybe? Mikor zárul le a kiegészítő törvények sorozata? Mennyire lesznek ezek állandók? Másrészt ezek a kétharmados törvények természetesen alkotmányossági kontroll alá esnek, és alkotmányellenesnek bizonyulhatnak. Továbbá, minél kisebb a mag, annál lényegesebb kérdésekben kell majd az Alkotmánybíróságnak kötelező értelmezést adnia. A fő probléma mégis az, hogy a „magalkotmány” megengedhetetlenül összeszűkíti az alkotmány garanciális funkcióját. Ezzel együtt tekintélyét is rombolja. A létrehozandó törvényhalmaz szétzilálja az alkotmány szilárdságát is (noha a nehezen módosítható új alkotmánytól éppen ennek megerősítését várjuk).
Ha pedig az Alkotmánybíróság szükségképpen megnövő szerepét azzal akarnák kikerülni, hogy ezeket a törvényeket az alkotmány részének nyilvánítják – vagy a jelzett technikai nehézségek miatt csupán meghatározott rendelkezéseik lesznek „alkotmányerejű rendelkezések” –, megint beláthatatlan és végeláthatatlan lesz az alkotmányozás, és maga az alkotmány is. És még inkább ki lesz szolgáltatva a napi politikának. Hogyan lesz erkölcsi tekintélye az új alkotmánynak, ha majd kiviláglik, hogy minden olyan kérdést, amelyet ki akarnak vonni az alkotmányossági vizsgálat lehetősége alól, alkotmányos rendelkezéssé nyilvánítanak?
Az alkotmány tekintélye és garanciális feladatának ellátása szempontjából is rossz vackort terem az a fa, amely ebből a magból kinő.
Az új alkotmányt is majd befejezett volta, szilárdsága, tényleges érvényesülése, a rá épülő gyakorlat és az alkotmányosság folyamatosságában gyökerező bizalom és hit fogja legitimálni. Ez a jövőben sem lesz független az egész politikai rendszer teljesítményétől és az ország gazdasági helyzetétől, sőt lelkiállapotától sem. A rendszerváltás alkotmányozásának tanulságát meg kell szívlelnünk: ne induljon az új alkotmány szimbolikus adóssággal! Ezt elkerülhetjük, ha a mostani alkotmányozás indítékait, új voltát, alkotmányos hagyományainkhoz való viszonyát, a gyors alkotmányozás technikai lehetőségeit s végül az alkotmánnyal kapcsolatos várakozásokat illetően az őszinteség és világosság lesz jellemző.
(A szerző volt köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság első elnöke)
