HVG, 2011. június 4.
Lehet, hogy sokan vannak a grúzok között, akik az oroszok miatt nem szeretik a Grúzia elnevezést. Mégsem kéne emiatt nálunk átnevezni az országukat és egyúttal a népüket is. A meglévő azonosítás réges-rég meggyökeresedett. Másrészt pedig mi lenne abból, ha mindegyik nép a saját megnevezését kérné számon a diplomáciában és a térképeken? Gondoljunk csak például magunkra. Világszerte elterjedt mai népnevünk (Hungarian, Ungar, Ungherese) még a honfoglalás korából ered. Abból az időből, amikor tíz domináns törzs hadi szövetségre lépett, és meghódította a Kárpát-medencét. Ezek a törzsek elsősorban bolgár–török és kazár–török nyelvű nomádokból álltak. Az ő nyelvükön a „tíz törzs” önelnevezés „on ogur” volt. Feltehetően e névvel azonosították magukat a fogságba esett harcosok, majd a 900-as évek elején Nyugat-Európában kalandozó társaik is. Nem véletlen, hogy a kalandozások idején a nyugati keresztények latin nyelvű imáiban rendre így hangzott föl a híres fohász: „De saggitis Hungarorum libera nos Domina!” Vagyis: „Az onogurok nyilaitól ments meg minket, Uram!” Az itteni türk nyelveket, beleértve az avart is, mintegy 150 év alatt teljesen kiszorította a többségi magyar nyelv. Azóta csak a „magyar” nevet használja népünk. Mindezek ellenére mégsem hihetjük azt, hogy a parlament valaha is rá tudná venni a világot, hogy a mostanira kereszteljék át őseink régi nevét a térképeken.
SZIRAY JÓZSEF
(BUDAPEST)
