HVG, 2011. június 25.
Bővíteni szeretném a román zászló és a budapesti zászló hasonló színein polemizálók körét. Az alábbi történetet a székelyföldi Dálnokon hallottam a kilencvenes években, a helybéli református pap feleségétől. Ott született Dózsa György a XV. század végén. A székelyek rendi kiváltságokkal bírtak, ami azt jelentette, hogy jobbágyi szolgáltatásokra nem voltak kötelezhetők, hanem fegyverrel szolgálták a mindenkori uralkodót. Dózsa ilyen minőségében várkatonai szolgálatot teljesített 1514-ben Nándorfehérváron. A várőrség egy alkalommal útját állta a vár alatt portyázó egyik török csapatnak. A két fél a kor bevett szokását követve egy-egy bajvívót állított ki, azzal az egyezséggel, hogy a vesztes csapata elhagyja a területet. Magyar részről Dózsa volt a bajvívó. Levágta a török egyik karját, aki a helyszínen elvérzett. Ennek a vitézi tettnek a híre eljutott II. Ulászló királyhoz, aki Dózsát felrendelte Budára. Nemességet adományozott neki, és egy királyi bullában megbízta keresztes had toborzásával. A királyi bulla díszítő színe volt a bíbor, az arany és a kék. A bíbor a királyi székhelyet, az arany Budát mint kereskedővárost jelképezte, a kék pedig a Duna színe volt. Dózsa és bajtársai ilyen színű zászlók alatt kezdték meg a had toborzását, aminek kifejlete nem keresztes hadjárat lett, hanem felkelés, mivel a földesurak nem tartották magukat a király ígéretéhez, miszerint a sereghez csatlakozók és családjuk mentesül a jobbágyságtól. Később az önálló állami létre berendezkedő Erdély fejedelmeinek is szükségük volt a székelyek harci erejére, ezért elismerték rendi kiváltságaikat, és ha kellett, harcba hívták őket. A székelyek ilyenkor Dózsa zászlószínei alatt vonultak hadba. Így történt ez a török kiűzése után, a Rákóczi-szabadságharc alatt is, amikor a székelyek a fejedelem oldalán álltak. Ezt követően a székelység és a Habsburg-ház állandó – egyenlőtlen – konfliktusban állt egészen az 1948–1849-es szabadságharcig. Mivel 1848-ban az első törvények egyike volt a jobbágyfelszabadítás, a székelyek már nem a rendi különállást jelentő addig használt zászlóik alatt vonultak hadba, hanem az egységes, magyar nemzeti érdekeket megjelenítő piros-fehér-zöld színeket használták. Nem így az érchegységi románok (képünkön 1848-as román felkelők), akiket fellázított és felfegyverzett a Habsburg-hadvezetés. Ők a császáriaktól kapott fegyverekkel, valamint az Erdélyben évszázadok óta használt zászlószíneket használva rontottak a környező magyar településekre. Így a következő évtizedekben az Erdélyben egyre izmosodó román középosztály és intelligencia körében egyre inkább tért hódítottak az érchegységi felkelés zászlószínei. Eleinte ruhadíszként, sokszor egymás mellé tűzött, egyező színű kendőkként használták társadalmi és vallási rendezvényeiken. Ez a szokás átszivárgott a Kárpátokon. Az 1860-as években a török hűbéri függésből kikerült, majd egyesült két koldusszegény román fejedelemség átvette a sokkal fejlettebb Erdélyben élő nemzettestvéreik önazonosságát szimbolizáló színeket. E zászlók eredetileg vízszintes csíkozásúak voltak, amit korabeli festmények és fotók igazolnak. A trianoni békediktátum eredményeként létrejött Nagy-Románia döntéshozói véglegesítették a zászló formáját, és a színelrendezést keresztbe fordították, hogy minél jobban hasonlítson a nagy latin testvérek zászlóihoz, az olaszhoz és a franciához.
SZŰCS LÁSZLÓ
(SZATYMAZ)
