Legeltökéltebb kritikusa, a könyvében őt háborús bűntettekkel vádoló brit újságíró-debattőr, Christopher Hitchens a napokban elhunyt ugyan, ám még bőven maradtak, akik ellentmondásosnak ítélik a ma élő legfontosabb külpolitika-csinálónak tartott, 88 éves amerikai Henry Kissinger életművét. Hívei szerint a XIX. századi diplomáciai géniusz, Metternich gróf modern utódja, mások úgy vélik, sikereit beárnyékolják sötét machinációi. Mindez nem akadályozza meg, hogy ma is állam- és kormányfők kérjék a tanácsát, könyveit pedig nyomban elkapkodják.
Heinz Alfred Kissinger a bajorországi Fürthben született 1923-ban, ortodox zsidó családban, apja tanár, anyja háztartásbeli volt. Az iskolánál szívesebben járt az akkoriban több országos bajnokságot is nyert helyi csapat meccseire, és ő maga is szeretett futballozni. Focimániája soha nem múlt el: írt cikket arról, hogy labdarúgásának stílusa mennyiben határozza meg egy nemzet karakterét, és a hetvenes években ő vette rá a brazil Pelét, igazoljon a New York Cosmos csapatához.
Bár gyerekként – saját bevallása szerint – a nácizmus réméből csak annyit vett észre, hogy a Hitler-Jugend tagjai egyre gyakrabban pofozzák fel őt és öccsét, a veszélyt negligáló apjuk helyett határozott anyjuk vette kézbe a család sorsát, és 1938 augusztusában, három hónappal a kristályéjszaka pogromja előtt, Angliába, majd Amerikába menekültek. Később kiderült, hátramaradt rokonaik koncentrációs táborban haltak meg. Heinz felvette a Henry nevet, munka mellett végezte a középiskolát. Az angolt Kissinger máig erős német akcentussal beszéli. Amerikai állampolgárként húszévesen besorozták, hírszerzőként vett részt az európai hadműveletekben, és némettudásának köszönhetően, őrmesterként Hessen egyik megszállt városrészét irányította.
Amerikába visszatérve a Harvard Egyetemen szerzett politológusdiplomát, majd doktorátust, és ott maradt tanítani. Ontotta magából a tanulmányokat, könyveket írt, és a republikánus elnökjelöltség megszerzésével háromszor is próbálkozó Nelson Rockefeller külpolitikai tanácsadója lett. Felfigyelt rá az 1968-ban a jelöltséget, majd az elnöki posztot is megszerző Richard Nixon, aki nemzetbiztonsági tanácsadójává emelte. Később a külügyminiszteri tárcát is birtokolva 1977-ig meghatározta Washington diplomáciáját, és számos lépésével újraformálta a világpolitikát. Ehhez életrajzírója, Walter Isaacson szerint fausti alkut kötött: a kivételes lehetőségért cserébe lenyelte Nixon időnként feltörő antiszemitizmusát.
Történelemkönyvek rögzítik diplomáciai sikereit. A kommunista Észak-Vietnammal megkötötte az 1973-as párizsi békét, amiért Nobel-békedíjjal tüntették ki. Az igazi fegyverténye az volt, ahogy a Szovjetuniót kijátszotta. Miközben Moszkvával megkezdte az enyhülés politikáját, 1971-ben Pekingbe utazott, és Nixon történelmi látogatását előkészítve Kínát lényegében az USA partnerévé tette a Szovjetunió befolyásának megfékezésében. A titkos diplomáciát kedvelő Kissinger gyomorproblémákat színlelt, hogy Pakisztánból 48 órára eltűnhessen, és a színfalak mögötti manőverezései állnak amögött is, amiért ellenfelei a legszívesebben bíróság elé állítanák: az USA szerepe az 1973-as chilei katonai hatalomátvételben és Kambodzsa 1970-es bombázása. Imádta a népszerűséget, pályája zenitjén a tenyeréből etette a sajtót, és bár nem volt férfiszépség, két házassága között, a Nixon-kormány sztárjaként vonzotta a nőket. Amire a visszavonulása óta dollármilliókat jövedelmező tanácsadó cégét vezető Kissinger csak annyit mondott: a hatalom a legjobb afrodiziákum.
