Nagy idők tanújaként, Kelet és Nyugat közeledésének egyik legfontosabb háttérembereként köszöntötték Németországban 90. születésnapján Egon Bahrt, akire sokan nem mostani, hanem egy évtizedekkel ezelőtti elérzékenyülése kapcsán emlékeztek. Bahr őszintén és mélyről fakadóan zokogott föl a német szociáldemokrata párt (SPD) parlamenti frakciójának 1974. májusi ülésén, ahol Willy Brandt távozása volt a téma. Szerinte az NSZK Nobel-békedíjas kancellárjának nem kellett volna meghátrálnia.
Igaz, a nagy mű addigra már elkészült. Az NSZK szerződést írt alá a Szovjetunióval 1970-ben az erőszakról való lemondásról, a Lengyelországgal kötött megállapodásban elismerte az Odera–Neisse-határt. Az NDK-val tranzitmegállapodást kötött, aztán 1972-ben megszületett a két német állam közötti alapszerződés is. Ezeket az egyezségeket egytől egyig Bahr készítette elő, ő tárgyalta le, miközben „csak” államtitkár volt a kancellári hivatalban. De Brandt feltétlen bizalmát élvezte, hiszen 1960-tól dolgoztak együtt, s már egymás gondolatait is ismerték.
Bahr és Brandt közös víziója az európai béke megteremtése volt, hisz mindkettőjüket megviselte a háború. Brandtot az emigráció, az 1922-ben egy türingiai kisvárosban, Treffurtban született Bahrt a katonaságnál töltött két év. Utóbbit az is formálta, hogy zsidó származású anyai nagyanyjának bujkálnia kellett, és anyja is csak épphogy megúszta a deportálást. Bahr apját pedig azzal távolították el tanári állásából, hogy a félzsidó feleség méltatlanná tette a nácik szóhasználatával a „népközösség szolgálatára”. A háború után újságíróként dolgozó Bahr a nyugat-berlini amerikai rádiónál, a RIAS-nál a főszerkesztőségig vitte. Onnan vette maga mellé az akkori polgármester Brandt, s tette meg a városi sajtóhivatal vezetőjének. Első közös erőpróbájuk az 1961-es falépítés volt, ami – Bahr ma is fenntartott véleménye szerint – nem kizárólag az NDK „bűne” volt. A nyugati hatalmaknak is az volt az érdekük, hogy fennmaradjon a megosztottság.
Hogyan tudott látszólag megoldhatatlan kérdéseket megoldani, megtalálni a hangot olyan hírhedten kemény tárgyalókkal, mint Andrej Gromiko, vagy a közös nyelv ellenére szót érteni az NDK merev diplomatáival? Bahr válasza egyfajta diplomáciai hitvallás. Először is teljesen ismerni kell a tárgyalás témáját, s végigpróbálni az összes kérdést és a rájuk adható válasz minden variációját. Másodszor, a tárgyaláson nem valaki ellen, hanem valakivel kell eredményesnek lenni, a másik félnek azt kell éreznie, hogy ő is jól járt. Harmadszor pedig tilos a kettős beszéd.
Ám akkor mindez korántsem volt ilyen egyszerű. A ma a német egység lehetőségét megalapozó lépésnek tekintett kiegyezés Moszkvával és Varsóval, az NDK de facto elismerése akkoriban az NSZK politikai jobboldala, vagyis a keresztény uniópártok szemében a „német érdekek kiárusításának”, Bahr és Brandt pedig egyenesen „hazaárulónak” számított. Bahr egyébként ma is bejár a harcostársáról elnevezett pártközpontba, a berlini Willy Brandt Ház negyedik emeletén van az irodája. Még szeret autót vezetni, s tavaly, felesége – akitől három gyereke született – halálát követően (már évek óta különváltan éltek) újranősült. Időnként fölteszik neki a kérdést, ha ennyire az ő kezében voltak a szálak, s ha megtapasztalta, milyen világpolitikát alakítani, nem fordult-e meg a fejében, hogy akár ő is lehetett volna kancellár. „Soha ne becsüld túl magad, ez volt az életelvem” – válaszolja.
