Guarneri del Gesú-hegedű – drágaság
A három nemzedéken keresztül hegedűket építő cremonai Guarneri família legnevesebb tagja Bartolomeo Giuseppe (1698–1744) volt, aki a hangszerbe vésett I. H. S. (Iesus Hominum Salvator – Jézus az emberek megváltója) rövidítés és a római kereszt miatt „del Gesú”-ként híresült el. Ő készítette Paganini kedvenc hangszerét, az Il Cannonét 1743-ban, de a hegedűk Mona Lisájának mondott Vieuxtemps Guarnerit is, amelyet 2010-ben minden idők legdrágább instrumentumaként 18 millió dollárért (közel 4 milliárd forint) kínáltak egy chicagói árverésen. Antonio Stradivari volt a nagy rivális, akinek több mint ezer hegedűjéből közel 650 maradt fenn, del Gesúnak viszont csak 140 hangszere élt túl mindent, igaz, Stradivari 93 évet élt, ő pedig 46 évesen elhunyt. A mélyebb tónusú Guarnerit favorizálta Fritz Kreisler, Jascha Heifetz, Isaac Stern, de ilyenen játszik Gidon Kremer is.
Muramatsu-fuvola – csúcskarátok
Gondos japán kezek készítik a világ egyik legjobb fuvolájának mondott, 9, 14, 18, 24 karátos arany, illetve platinamodelleket. A csiszolás közben szertehulló aranyport is igyekeznek felfogni szitával, nehogy kárba vesszen. Sir James Galway (képünkön) angol fuvolista egy 24 karátoson játszik, és dicséri a kézi gyártású japán csúcshangszer szép színekben pompázó hangját. Első fuvoláját 1923-ban készítette a cégalapító Muramatsu Koichi. „A gyártás közbeni szünetekben meg is kell szólaltatni a fuvolát, ha nem tudsz játszani rajta, nem tudod teljesíteni a fuvolisták kívánságait” – vallja, így aztán a Tokió közeli műhely minden dolgozója a kezdetektől fogva képzett fuvolajátékos is.
Bösendorfer-zongora – Liszt istenítette
Az 1828-ban alapított bécsi manufaktúra termékei hangzásban felveszik a versenyt a koncerttermeket elárasztó Steinway-zongorákkal. Liszt is áradozott róluk, „tökéletességük legigényesebb elvárásaimat is meghaladják”. A bécsi hangszerek puhaságát megőrizve sikerült fokozni a hangzás erejét, ehhez erős mechanikát fejlesztettek ki. Aztán az alapító Ignaz Bösendorfer Ludwig fia 1900-ban piacra dobta a nyolcoktávos, 290 centis koncertzongorát (Imperial), amely azóta is a cég csúcsterméke. „A Bösendorfer jellegzetes bécsi hangzása lágyabb, éneklőbb, személyesebb, mint ahogy a Steinway szól” – jelentette ki Schiff András (képünkön), aki Wilhelm Backhaushoz és Szvjatoszlav Richterhez hasonlóan szintén kedveli ezt a márkát.
Stradivari-cselló – lakk és pác
A hegedűk, brácsák és csellók mestereként egyaránt istenített cremonai Antonio Stradivari (1644–1737) Nicoló Amatinál ismerte meg a hangszerkészítés első műhelyfogásait. Később megújította az Amati-modellt, átformálta a hangdoboz ívelését, megváltoztatta a csiga formáját, és más lakkot is használt. Hangszerei varázslatos hangzásának titkát azonban máig nem ismerik, van, aki a lakk összetételében, mások a pácban, illetve a faanyagban sejtik a rejtély kulcsát. Több híres csellista ragaszkodott a Stradivarihoz, Msztyiszlav Rosztropovics (képünkön) az 1711-es Duporton játszott, Yo-Yo-Ma pedig a Davidov nevű Stradivari-csellót birtokolja. A brit Amaryllis Fleming csellója néhány éve 2,3 millió dollárért kelt el egy árverésen.
Buffet Crampon-klarinét – nemes fa
Benny Goodman, a dzsesszklarinétosok ásza, sokáig a francia Selmer cég hangszerét fújta, de ha kisebb együttesekben játszott, a szintén francia Buffet R 13-as modelljét preferálta, amely hosszú időn át a legnépszerűbb klarinétnak számított. Denis Buffet 1825-ben Párizsban alapította műhelyét, aztán a fia elvette feleségül Zoé Crampont, és megszületett a ma is használatos logó. A cég fuvolákkal és szaxofonokkal kezdte, majd a klarinétokra szakosodott, 1950-ben kihozta az R 13-ast, 1975-ben az RC, 2003-ban pedig a Tosca nevű hangszert. A XXI. század klarinétja a Délkelet-Afrika erdőségeiben termő nemes grenadilfából készül. Hangzása testes, bársonyos fényű.
