A magyar szakszervezeti mozgalom az egyik leginkább megosztott az egész unióban. Ám ez most változhat: május 1-jén „egyesíti erőit és minőségileg új alapokra helyezi” kapcsolatát a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége (MSZOSZ), a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma (SZEF) és az Autonóm Szakszervezetek Szövetsége, ami – a HVG információi szerint – egy majdani fúzió első lépése lehet. Ez a „nyugatosodás” jelének is tekinthető: a hat magyar munkavállalói konföderációhoz képest másutt – például az olaszoknál és a svédeknél – talán ha kettő-három működik, de például Ausztriában egyetlen tömörülésben is jól megférnek az ágazati, munkahelyi érdekvédők (a német és az angol helyzetről lásd Beleszólás-szabadság, valamint Fogyva és törve című írásunkat).
Az egységesülésre minden okuk megvan: az érdekvédelmi mozgalmak 1990 utáni szétaprózottságát – ha érdekei ezt diktálják – azóta is leplezetlenül használta és használja ki a mindenkori politikai hatalom. Az egyetlen központosított tömörülésből, a Szakszervezetek Országos Tanácsából (SZOT) a rendszerváltást követően kirajzott, illetve új alapítással életre kelt, mára közel kétszáz önálló testületet számláló érdekvédelmi szféra osztódása a kilencvenes évek végére lényegében befejeződött. A letisztulásra, egyszerűsítésre irányuló kísérletek mindeddig rendre kudarcot vallottak. A folyamatot nehezítette, hogy a konföderációk (az MSZOSZ, az Autonómok és a SZEF mellett az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés, a Liga és a Munkástanácsok Országos Szövetsége), illetve tagszervezeteik specializálódása, szakosodása elmaradt. Ugyanazon ágazatban így ma több szakszervezet is működik, és a munkahelyeken, illetve a kormánnyal külön-külön tárgyalva sokszor a többiek konkurenseként lép fel. A vasúti szektorban például öt reprezentatív szakszervezet, a pedagógusoknál is legalább kettő olyan, a maga nemében erős működik, melyek közül az egyikkel megegyezve a mindenkori kormányok (a múlt hónapban például az oktatásban) meg tudták előzni az országos méretű sztrájkok kialakulását.
A szakszervezeti konföderációk közös tüntetése 2011-ben
Horváth Szabolcs
A megmozdulások sikerességét eleve kétségessé teszi a gyenge társadalmi támogatottság. A magyar társadalom alapvető bizalmatlansága nyilvánul meg abban, hogy – mint a Medián kilencvenes évek eleje óta rendszeresen publikált közvélemény-kutatásaiból kiderül – a szakszervezetek megítélése többnyire negatív, az intézményi rangsorban rendre az átlag alatti eredményt produkálnak: 100 fokú skálán mérve 1991 óta 28 és 38 közötti pontszámokat, tavaly például 36-ot. Népszerűségük, pontosabban népszerűtlenségük nagyjából a szintén alacsony „árfolyamon” jegyzett pártokéval mozog együtt; sőt többnyire alatta marad. Ebben az is szerepet játszik, hogy a szakszervezetek tevékenysége mind a mai napig a politikai térben értelmeződik, nemcsak az érdekvédelmi mozgalom történelmileg baloldalhoz kötődő hagyományai, hanem a szakszervezeti funkcionáriusok pártkapcsolatai, például parlamenti képviselőségük miatt is (erről lásd Szakik és szakítások című írásunkat). A politikai kötelékek időközben bekövetkezett lazulása ellenére az érdekvédelmi szféra máig a pártpolitika utánpótlásvonalaként működik: a második Orbán-kormány ellenzékének új pártformációjában megjelent például a szolidaritásos Kónya Péter.
A szakszervezetek politikai megosztottsága a kétezres évek elejére némileg enyhült, amihez hozzájárult az érdekegyeztetés – mindenkit egyformán sújtó – kormányzati háttérbe szorítása az első Orbán-kormány idején. Ennek nyomán 2000-ben már elvi megállapodás is született olyan ernyőszervezet, „szuperkonföderáció” létrehozására, amelyben önállóságát megőrizve mind a hat tömörülés részt vett volna. Az egységesülés azonban, egy közös május 1-jét leszámítva, a személyi és politikai érdekellentétek miatt akkor meghiúsult. S bár a tavaly elfogadott, az alkalmazottakra nézve hátrányos új munka törvénykönyve ismét egymás felé terelte őket, a most létrejönni látszó fúzió is csak részleges. Az ellentétekre jellemző, hogy a ligás Gaskó István már fel is vetette, hogy az általa SZOT-utódnak nevezett többiek formálódó közeledése mögött az MSZP-kampány támogatása húzódhat meg. Az ellentábor viszont nem felejti, hogy Orbán Viktor miniszterelnök – aki még egy Liga-elnökségi ülésre is elment tavaly – Gaskóékat és a Munkástanácsokat tekinti tárgyaló félnek.
Orbán Viktor és Gaskó István
Fazekas István
A legégetőbb szakszervezeti probléma az amúgy is alacsony – a KSH adatai szerint 12 százalék körüli – szervezettség folyamatos lemorzsolódása. Ahogy a Szakszervezeti stratégia és megújulás című, a Foglalkoztatási és Szociális Hivatal megbízásából a Compleo Kft. által készített 2010-es kutatásból kiderül: a tagszerzési technikák jelentős része inkább más szakszervezetek tagjainak elcsábítására, mintsem új tagok toborzására épít. A csökkenő létszám zuhanó tagdíjbevételekkel is jár, tovább mérsékelve a szakszervezetek megújításának esélyét.
Az alacsony presztízst rontotta az is, hogy egyes, reflektorfényben álló szakszervezeti vezetők a sovány érdekvédelmi eredmények mellett is magas egyéni hasznot, olykor államtitkári, miniszteri szintű magas juttatásokat értek el. A vasutas érdekvédők – Gaskó, Borsik János – esetében például már öt éve összejött a 700-800 ezres havi bruttó átlagjövedelem. Amikor mindez kiderült, az érintettek azzal érveltek, hogy a magas jövedelmek a megvesztegetés ellen hatnak, mivel megakadályozzák, hogy egy tisztségviselőt „szívesség” fejében több bérrel jutalmazhasson a munkáltató (HVG, 2007. június 23.). Bár a járandóságokban az utóbbi időkben már fel lehet fedezni az önmérséklet jeleit, sokatmondó a fiatalok ódzkodása a mozgalomtól, ami értelemszerűen a tagság öregedésével, a nyugdíjasok arányának növekedésével jár együtt.
A generációs közeledést az sem segíti, hogy – mint a 2010-es kutatás is jelzi – túl közhelyes a szakszervezetek magukról kialakított képe. Ráadásul gyakran lőnek olyan célpontokra – ilyen például a költségvetési egyensúly ügye –, amelyeknek a munkavállalókra gyakorolt közvetlen hatásait a polgárok nem érzékelik, így azonosulni sem igen tudnak az érdekvédelmi akciókkal. Szembetűnő fogyatékosságuk a magyar szakszervezeteknek, hogy a közösségépítés fogalma szinte ismeretlen számukra. Pozitívum ugyanakkor, hogy az általuk kínált szolgáltatások skálája egyre szélesebb: a jogsegélyszolgálattól kezdve az üdültetésen és a sokféle kedvezményre jogosító csomagon keresztül az önsegélyező alapokig sok minden megtalálható benne.
Újabban az is konkurenciát jelent, hogy számos, a munkahelyi problémákkal kapcsolatos tanácsadásra és az ottani körülmények javítására szakosodott cég, intézmény jelent meg az érdekvédők piacán. Eközben „belülről” a szakszervezeti vezetők sokszor azt érzékelik, hogy az állásukat féltő munkavállalók nem hajlandók kiállni a saját érdekeikért. A 2010-es kutatáskor egy közepes méretű cég vezetője így fogalmazott ennek kapcsán a munkavállalóiról: „Minek adjak több bért nekik, ha nem kérik?”
DOBSZAY JÁNOS
