Németország: nélkülük nem megy
A szenzáció erejével hatott, amikor közzétették a legutóbbi népszámlálási adatokat: Németország lakossága csak 80,2 millió, vagyis jó másfél millióval kevesebb, mint eddig gondolták. Még nagyobb meglepetés volt, hogy a hiányzók döntő része „külföldi”: az eddig feltételezett, sőt tényként kezelt 7,3 millió helyett csak 6,2 millió idegen állampolgár él a németek társaságában.
Pedig néhány éve Thilo Sarazzin, a Bundesbank korábbi alelnöke még nagy feltűnést keltett – és sok pénzt keresett – a könyvével, amelyben azt állította, hogy a bevándorlók, elsősorban a muszlimok befogadásával Németország lebontja önmagát. Odalesz tehát a multikulturális együttélés, a sokszínű társadalom modellje, s helyette az egymás mellett párhuzamosan élő csoportok képe rajzolódik majd ki, melyben egyre kisebb lesz a németek aránya.
Persze ez csak a statisztika mutatta változás. A külföldiek dominálta negyedek utcaképe változatlanul alapvetően különbözik a grünewaldi polgári negyedek villáinak látványától. A pedagógusoknak pedig továbbra is gondot okoz, hogy sok helyütt a bevándorlócsaládokból származó, beiskolázandó gyerekek németnyelv-tudása finoman szólva is hiányos. De nem csak a külföldiekkel van baj. A parlament alsóháza, a Bundestag oktatáspolitikai vitájában kiderült: igaz ugyan, hogy a migrációs hátterű gyerekek 46 százalékának valami problémája van a német nyelvvel, amikor iskolába kerül – de ugyanezen felmérés szerint a tisztán német családokból érkező elsősök 32 százaléka sem tudja jól és pontosan kifejezni magát.
Az előrejelzések szerint a mai 44,7 milliós potenciális munkaképes lakosság létszáma 2050-re 28,6 millióra csökken – már amennyiben nem érkeznek további bevándorlók. Akikre tehát egész egyszerűen a túlélés érdekében szüksége van a német gazdaságnak, s ezzel az országnak. Abban, hogy ez a felismerés – a Sarazzin könyve által kiváltott ellenérzések után – újra előtérbe került, a bevándorlók „minőségi összetételében” bekövetkezett változásnak is szerepe van. Míg korábban alapvetően alacsony képzettségű emberek jöttek, a tavalyi év első háromnegyedében az ideérkezők nagyobb része más uniós tagországból jött. S ők már képzettebbek: szakmunkások, érettségizettek, s csaknem a fele főiskolát, egyetemet végzett.
Az itt lakóknak – hívják föl a figyelmet társadalom- és jövőkutatók – elsősorban nem azzal kell foglalkozniuk, hogyan „védjék meg” magukat az idegenektől, hanem azzal, hogyan bírják rá őket, hogy ha már jöttek, maradjanak is. És illeszkedjenek be. Ehhez állami finanszírozású tanfolyamokat, tanácsadásokat, nyelvórákat szerveznek. Az utóbbi egy-két évben tudatosult: Németországnak kellenek bevándorlók, akik előtt egyébként minden kapu nyitva állhat – természetesen ha szakképzettek, a nyelvet is tudják, s még jobban elsajátítják. Ma már nincs olyan tévécsatorna, ahol a műsorvezető sztárok között ne lenne „idegen”, minden jobb újságban lehet külföldiesen csengő nevű szerzők cikkeit olvasni, hivatalos ügyek intézésekor az ember óhatatlanul is törökös, lengyeles vagy éppen magyaros névvel találkozik.
Ezzel együtt hiba lenne idillire festeni a képet. Annak ugyanis ugyanígy részei a Romániából és Bulgáriából érkezett, s többnyire roma származású koldusok a Kurfürstendammon, a radikalizmusra hajló fiatal muszlimok. Utóbbiak egy csoportja éppen a napokban támadta meg a köztelevízió egyik stábját, amely a közeli mecsetről szándékozott riportot készíteni.
WEYER BÉLA / BERLIN
Nagy-Britannia: birodalmi örökségek
Szabad beutazás és munkavállalás – így hirdették a jegyeket Jamaicában az Empire Windrush brit hajó fedélzetére 1948-ban. Az ajánlat sikere elsöprő volt: több mint ötszáz karibival futott be a korábbi csapatszállító az angliai Tilbury kikötőjébe június 22-én. Ezt tekintik sokan a brit multikulturalizmus születésnapjának.
A csábítás alapja az új brit állampolgársági törvény volt, amely gyakorlatilag szabad mozgást, letelepedést és munkavállalást garantált a birodalomból lett Nemzetközösség polgárainak az Egyesült Királyságban. Az Empire Windrush által elindított bevándorlási hullám váratlan és népszerűtlen következménye volt ugyan a törvénynek, mégis csak nagyon lassan szigorították meg a szabályozást a politikai hagyomány miatt, ami korábban szabad mozgást tett lehetővé az uralkodó összes alattvalójának a birodalom teljes területén. Több mint húsz évig tartott, mire bezárultak a kapuk a Nemzetközösség állampolgárai előtt, addigra azonban kialakult négy, a mai napig meghatározó kisebbségi közösség az Egyesült Királyságban.
A karibi térségből érkező színes bőrű, de angol anyanyelvű és keresztény bevándorlók sokszor nemcsak munkát kerestek, hanem kíváncsiak is voltak a szigetre, amit anyaországuknak tartottak. Indiából és Pakisztánból viszont főleg muszlimok és szikhek vándoroltak be (ami persze jól jött a brit gazdaságnak). Majd a hatvanas évek végén a kelet-afrikai brit gyarmatok függetlenedése után tömegesen menekültek a helyi gazdaságot irányító hinduk Angliába, mert bűnbaknak kiáltották ki őket az afrikai vezetők. Mára az Egyesült Királyság 63 milliós lakosságából több mint két és fél millióan muszlimok, nyolcszázezren hindu, négyszázezren szikh vallásúak, míg több mint négyszázezren a karibi térségből származnak. Az európaiak rohama csak az unió keleti bővítése és a gazdasági válság után gyorsult fel: a lengyel közösség több mint félmilliós, de már a magyarok száma is meghaladja a százezer főt.
A brit multikulturalizmus visszatérő konfliktusokkal jár, amiket nem minden közösség kezelt egyformán sikeresen. A Sátáni versek című Salman Rushdie-regény miatt tartott könyvégetések például a britekben azt az érzést keltették, hogy a muszlimok a szólásszabadságot akarják korlátozni. Ők hiába érveltek azzal, hogy az istenkáromlást nem védi a törvény, a társadalom többsége és az állam végül a mű betiltása ellen volt. Mindeközben a szikhek botrány nélkül tudták kiharcolni maguknak, hogy turbánjuk miatt sisak nélkül is motorozhassanak.
Az apróbb vidéki települések legtöbbször megőrizték karakterüket, London viszont multikulturális metropolisszá vált, és néhány egyetemi és iparváros is rohamosan növekszik a bevándorlásnak köszönhetően, ami sokszor zavarokat okoz például az oktatásban és az egészségügyben. Gyakran egy-egy település is „szétesik”: valamelyik utcájában vagy kerületében gyorsan többségbe kerülhetnek az összezáró kisebbségiek. Londonban például Whitechapel a bangladesi, míg Hammersmith a lengyel közösség központja. A helyiek nem angolul beszélnek egymás között az utcán, az éttermekben „idegenek” az ízek, a boltok polcain pedig a született britek számára ismeretlen termékek várják a vásárlókat.
Kialakultak olyan zárt közösségek mostanra, amiknek alig van kapcsolatuk a többségi társadalommal. Tagjaik saját szűk környezetükben dolgoznak, szórakoznak, tanulnak, keresnek párt, alapítanak családot, és a saját szabályaik szerint próbálnak élni. Hírhedt példája ennek a Whitechapelben szélsőséges muszlimok által szervezett őrjárat, amely zaklatta azokat, akik nyilvános helyen alkoholt fogyasztottak, vagy lenge ruhát viseltek.
David Cameron konzervatív miniszterelnök egyik korai beszédében azt mondta, hogy erősíteni kell a társadalomban az összetartozás érzését és a közös értékek tiszteletét, különben az elzárkózott kisebbségi közösségek fogékonnyá válhatnak a radikális gondolatokra. Tony Blair korábbi munkáspárti miniszterelnök pedig már 2000-ben úgy fogalmazott: nem a vér, hanem a közös értékek alapján lehet megismerni a briteket. A munkáspártiak főleg olyan liberális értékeket említenek, mint a szólásszabadság és a tolerancia, míg a toryk szeretik ezekhez hozzátenni a monarchia és más történelmi intézmények elismerését is. Az euroszkeptikus függetlenségi párt (UKIP) viszont egyre nagyobb sikereket ér el burkolt bevándorlásellenességével, míg a szélsőséges nemzeti párt (BNP) nemcsak a most érkezőket támadja nyíltan, hanem azokat is, akik már rég megszerezték brit útlevelüket.
JUHÁSZ BENCE / LONDON
Kanada: kormányzati multikulti
Tökéletesen jellemző Kanadára, hogy a kormányban Jason Kenney nemcsak az állampolgársági és bevándorlási, hanem a multikulturális ügyek minisztere is. Kanada volt ugyanis a világ első országa, amely kormányzati politikává emelte a multikulturalizmust. Ez nem meglepő: az USA-hoz hasonlóan Kanada is bevándorlók nemzete, amely nagy déli szomszédjától eltérően még mindig viszonylag tágra nyitva tartja kapuját az érkezők előtt.
Az ország legendás liberális miniszterelnöke, Pierre Elliot Trudeau 1971-ben kezdeményezte a multikulturális célok meghirdetését a parlamentben. Ez válasz volt az ország nyelvi megosztottságára, arra, hogy az angolszász régiók által körülvett, francia ajkú Québec tartomány mindig is deklarálni igyekezett kulturális különállását, és többször fölmerült a kilépése is az államszövetségből (ám ezt eddig nem sikerült népszavazáson elfogadtatni). A québeci szeparatizmussal szemben keményen fellépő föderalista Trudeau szerint a multikulturalizmus kétnyelvű környezetben jön létre, ahol a kormány támogat minden kulturális identitású csoportot, segíti tagjait a teljes beilleszkedésben, együttműködésükkel erősíti a kanadai nemzeti egység kialakítását. Az új keretre azért is szükség volt, mert a népszámlálás már 1961-ben azt mutatta, hogy az ország lakosságának 22,6 százaléka „egyéb európainak” vallotta magát, és idegenként élt az angol–francia gyökerű társadalomban – és akkor még el sem indult igazán a bevándorlók körének szélesedése, ami főleg ázsiai érkezőket jelentett.
Az állampolgári szabadságjogokat rögzítő 1982-es charta az ország alkotmányának része lett, és 27. szakasza a kanadaiak multikulturális örökségének megőrzéséről rendelkezik. Ez sajátos következményekhez is vezetett: egy 1985-ös legfelső bírósági döntés például a vallásszabadságról rendelkező alkotmányi szabályozás mellett erre a passzusra is hivatkozva semmisítette meg azokat a törvényeket, amelyek megtiltották az üzletek vasárnapi nyitva tartását. A kanadai parlament – a konzervatív Brian Mulroney kormányfő kezdeményezésére – 1988-ban törvényt is elfogadott a multikulturalizmusról, mely kimondja: minden kanadai teljes és egyenlő tagja a társadalomnak, és védi az etnikai, faji, nyelvi és vallási sokszínűséget. A kormányzati politika jobbára az etnikai csoportok kezdeményezéseinek támogatását jelenti, de így lett 2002-ben május az ázsiai örökségnek, 2008-ban pedig február a feketék történelmének a hónapja.
Vannak azonban, akik szerint a multikulturalizmus állami szintre emelése megakadályozta, hogy Kanadában olyan nemzeti tudat jöjjön létre, mint az USA-ban. Kudarcnak tekintik azt is, hogy az USA-ban a spanyol nyelv előretörése ellenére is abszolút elsőbbséget élvez az angol használata, noha az nem hivatalos nyelv (az ugyanis nincs az Egyesült Államokban), Kanadában viszont hiába az az angol és a francia is, egyre több olyan bevándorló akad, aki a saját nyelvi közösségében maradva, elszigetelten él.
Oroszország: szavak és tettek
Mi, az Orosz Föderáció soknemzetiségű népe – ezekkel a szavakkal kezdődik az 1993-ban elfogadott orosz alkotmány, azonban a hétköznapokban a 140 milliós, 180 nemzeti közösségnek otthont adó, földrésznyi országban egyre komolyabbá válnak az etnikai konfliktusok. Szélesedik a szakadék az oroszok és a kisebbségek – leginkább az észak-kaukázusi muszlim nemzetek – között: az egyre hangosabbá váló orosz nacionalisták szerint a kisebbségek számtalan többletjogot kaptak, míg a nem oroszok arról panaszkodnak, hogy folyamatos diszkrimináció sújtja őket.
„Egyes régiók, különösen az észak-kaukázusi köztársaságok egyenlőbbek, mint a szlávok lakta körzetek. Csecsenföld például olyan jogi offshore zóna, ahol az orosz törvények helyett a törzsi és vallási erőviszonyokra alapuló jogrendszer működik” – magyarázza a populista nacionalisták egyik legismertebb képviselője, Dmitrij Rogozin. Oroszország NATO-nál akkreditált nagykövete szerint ha nem szűnnek meg az ilyen zónák, akkor az oroszok erőszakkal fogják követelni az egyenlő elbánás elvének tiszteletben tartását. Ugyanakkor évek óta növekszik a nem oroszok elleni atrocitások száma: évente több tucat nem oroszt – elsősorban észak-kaukázusiakat, illetve a közép-ázsiai volt szovjet tagköztársaságokból érkezetteket – ölnek meg, s mindennaposak az egyéb fizikai, illetve verbális zaklatások is.
A multikulturalizmusnak a közéletben sincs sok jele: a tévésztárok, a politikusok, a színészek között csak elvétve látni nem oroszt, különösen olyat, aki külsőleg is felismerhető kisebbséghez tartozik. Vlagyimir Putyin államfő is többször elmondta már, hogy szerinte a nyugati értelemben vett multikultúra halott, s Oroszországban csak azoknak van jövőjük, akik hajlandók az asszimilációra. „A multikulturalizmus sok országban zárt nemzeti és vallási közösségek létrejöttéhez vezetett. A mi országunkban viszont a civilizációs identitás az orosz kultúra vezető szerepének megőrzésén alapul, s ez nemcsak az orosz etnikumúakra vonatkozik, hanem azokra is, akik nemzetiségtől függetlenül vállalják ezt az identitást” – magyarázta Putyin.
A multikulturalizmus annak ellenére nem működik az országban, hogy a más nemzetiségűek döntő többsége évszázadok óta együtt él az oroszokkal: Tatárföldet, az Észak-Kaukázust, illetve Közép-Ázsia jó részét még a cári Orosz Birodalom kebelezte be. A történelmi tapasztalatok egyébként azt mutatják, hogy az észak-kaukázusi régiókban akkor uralkodott viszonylagos nyugalom, amikor Moszkva megtalálta a korrupt helyi törzsfőnököket, akik a központ iránti hűségükért cserébe gyakorlatilag szabad kezet kaptak a maguk „feudumában”.
NÉMETH ANDRÁS
Egyesült Államok: a sokszínűség árnyalatai
Az amerikai társadalommal kapcsolatban legtöbbet emlegetett kifejezés az olvasztótégely, amely egy 1908-ban a Broadwayn nagy sikerrel bemutatott darab címe. Az író, Israel Zangwill egy Amerikába bevándorolt orosz zsidó és kozák család példáján mutatja be, hogy a türelmetlenségnek és a gyűlöletnek nincs helye az új hazában, ahol mindenki megőrzi a hagyományait, mégis igazi amerikai lesz. Ezt az igényt már az USA alapító atyái megfogalmazták, és az ő angolszász protestáns felfogásukat tükrözte az 1917-ben William Tyler Page által írt, majd egy évre rá a washingtoni képviselőház által hivatalossá emelt amerikai hitvallás, amely a szabadság, az egyenlőség és az igazságosság alapján, származási helyüktől függetlenül egyesíti az ország lakóit egy nemzetté.
Az 1960-as évekre a polgárjogi küzdelem, továbbá a bevándorlók összetételének megváltozása – a nyugat- és kelet-európaiak aránya csökkent, a spanyol ajkúaké és az ázsiaiaké nőtt – kikezdte az olvasztótégely koncepcióját, és a szociológiai munkákban az amerikai mozaikot kezdték használni metaforaként. Vagyis a különböző etnikai csoportok nagyobb szeletet őriznek meg kulturális örökségükből, ám még mindig beilleszkednek a nagy társadalmi képbe, amely így színesebbé válik. Az USA-ban a multikulturalizmus helyett inkább a sokszínűség (diversity) az elfogadott elv, ez ugyanis nemcsak a társadalom etnikai változatosságát jelzi, hanem méri a férfiak és a nők közti egyensúlyt és a szexuális másság elismerését is. Az afroamerikaiak pozitív diszkriminációja főleg az egyetemre jutásnál hivatott megteremteni a sokszínűséget, ám nyolc államban már tilos alkalmazni, és az alkotmányosságáról rövidesen dönthet az USA legfelső bírósága is, amely jogászok szerint hajlik a kedvezményezettség eltörlésére.
Leginkább a politikában és a kultúrában figyelik árgus szemekkel a sokszínűség érvényesülését. Ronald Reagan elnök első, 1981-es kormányában még csak egy nő (Jane Kirkpatrick ENSZ-nagykövet) és egy afroamerikai (Samuel Pierce lakásügyi és városfejlesztési miniszter) volt, a kabinetet fehér férfiak uralták. Áttörés Bill Clinton idején következett be, ő nevezett ki először nőt a külügyminisztérium (Madeleine Albright) és az igazságügyi minisztérium (Janet Reno) élére, és az első kabinetjében öt nő, öt afroamerikai és két spanyol ajkú kapott helyet. Barack Obama második kormánya ettől a sokszínűségtől elmarad, és a homoszexuálisok csalódottak, mert az elnök – aki támogatja például a melegek házasságát – közülük senkit nem emelt miniszteri rangra.
A Walt Disney Stúdió régi sérelmet orvosolt, amikor a 2009-es A hercegnő és a béka című rajzfilmjében a lány afroamerikai volt, ám Hollywood még lemaradt a sokszínűségben. A 2011–2012-es tévés szezonban az amerikai csatornákon 190 sorozat futott, és az epizódok 73 százalékát fehér férfi rendezte, a 2010-ben készült amerikai filmek négyötödében pedig a főszereplő fehér volt.
NAGY GÁBOR
