Skandináv fordulatok
A házasságkötések számának visszaesésében a bolgárok ma már skandinávabbak, mint a svédek vagy a norvégok. Igaz, még mindig északon a legmagasabb az élettársi kapcsolatban élők aránya. Az egyéni és ezen belül a szexuális és anyagi szabadság tiszteletét tekintve példaértékűként számon tartott észak-európai államokban az 1960-as évek második felében kezdett népszerűvé válni a házasság rovására az élettársi kapcsolat. A tendencia megtört azonban az ezredforduló táján: Svédországban és Finnországban újra kezdett divatba jönni a házasság, míg Norvégiában lelassult az esküvők számának csökkenése. Ugyanakkor az is valószínű, hogy a hivatalos lagzik aránya már sohasem fog visszatérni a fél évszázaddal ezelőtti magasságokba.
A skandináv tapasztalatokból az is kiderül, hogy az első gyermekek több mint fele élettársi kapcsolatba születik, de Svédországban a „papír nélkül” együtt élők hetven százaléka összeházasodik az utód megszületése után. Ez az arány Dániában és Norvégiában még magasabb, nyolcvan százalék körüli. Az utóbbiban, ahol még ma is tart a nem házasságban élők arányának növekedése, látványos volt az esküvők népszerűségének zuhanása. A második világháború után előbb még sohasem látott magasságokba szökött a lagzik száma: az 1930 és 1945 között született nőknek csupán a tizede maradt hajadon harmincéves korára, és a férjhez menők átlagéletkora 25 évesről 22-re esett. Abban a korban nem volt divat a „vadházasság”, csupán a bohémokra, illetve a rendes esküvőt rendezni képtelen szegényekre volt jellemző.
A változást a lázadó fiatalok hozták el, akik úgy értelmezték, hogy az együttélés nem más, mint az eljegyzés új formája. Az első időben az élettársak döntő többsége nem vállalt gyereket, ám lassan elfogadottá vált a házasság nélküli gyermekvállalás is. Norvégiában 1999-ben negyedmillió, manapság pedig több mint 600 ezer pár él élettársi kapcsolatban (változatlanul a házasságban élők vannak többségben: 800 ezer ilyen párt tartanak nyilván).
Skandinávia példája azt is bebizonyította, hogy nincs igazuk azoknak – például az amerikai konzervatív elemző Stanley Kurtsnak –, akik azt állítják, a melegházasságok engedélyezése halálra ítéli a férfiak és nők közötti házasságot. A skandináv országokban és Dániában 1989 és 1996 között léptek életbe ezek a törvények, s a statisztikák azt mutatják, hogy a heteroszexuálisok közötti házasságok száma és a párok gyermekvállalási hajlandósága éppen a szabályozás megváltozása után – igaz, nem annak hatására – kezdett emelkedni. Kurts egyébként azzal érvelve vizionálta a házasság mint intézmény halálát, hogy a melegek egybekelésének engedélyezésével az állam még inkább különválasztja a házasságot és a szülővé válást.
NÉMETH ANDRÁS
Romániai felkészületlenség
„Nincsenek még mentálisan felkészülve a románok az élettársi kapcsolat vagy próbaházasság intézményének elfogadására” – ezzel indokolta a tavaly módosított polgári törvénykönyvet szövegező bizottság egyik tagja, hogy a várakozással, a társadalmi folyamatokkal ellentétben miért nem törvényesítették ezt a fajta párkapcsolatot. Pedig a statisztikák szerint a társadalom egyre inkább „felkészült”, rohamosan terjed az élettársi kapcsolat. A 2002-es népszámláláskor először kellett válaszolni a „nem konvencionális házastársi kapcsolatról”, s akkor 828 ezer személy (az akkori lakosság 3,8 százaléka) diktálta be ezt, de szociológusok szerint a szám már akkor meghaladta az egymilliót. A nem végleges, 2011-es népszámlálási adatok szerint már megközelíti az 1,5 milliót az élettársi kapcsolatok száma, a gyerekek 27 százaléka pedig házasságon kívül születik Romániában. A most 18 milliós országban a lakosság 45 százaléka házas, 8,5 százalék özvegy, 4,6 százalék elvált. A házasságkötések száma drasztikusan csökken, 2008-ban 149 ezer, 2011-ben 106 ezer, a nem végleges 2012-es adatok szerint pedig már kevesebb mint százezer pár mondta ki a boldogító igent.
A vaskalaposság fő oka a Román Ortodox Egyház (BOR) erős hatása a mindenkori parlamenti többségre. A BOR nyíltan és hivatalosan elítéli az élettársi kapcsolatot, mert az „relativizálja a szerelmet, és kiöli az emberekből a családi felelősség érzetét”. Az egyház modernizációja késik, így az élettársaknak esélyük sincs helyzetük legalizálására, bármiféle támogatásra. A módosított törvénykönyv pedig csak súlyosbította a helyzetüket, mert felemás, szabályozatlan, kiskapukkal tarkított helyzetet teremtett. Az élettársi viszonyt eljegyzési kapcsolatnak minősíti, ami sem különösebb jogokat, sem kötelezettségeket nem ró a felekre, semmilyen hivatalos papír nem születik róla. Szétválás esetén a feleknek joguk van a bevitt vagyonhoz, megegyezés hiányában perre vihetik az ügyet. Az élettársi viszonyt tanúkkal, közüzemi számlákkal bizonyíthatják a bíróságon, a vagyont viszont nem osztják ketté, a felek viszik, amit hoztak. Az ilyen „válás” a gyakorlatban bonyolultabb lehet, mint a hagyományos.
Vasiel Ghetau, a demográfiai kutatóintézet vezetője szerint Romániában az élettársi kapcsolatok térnyerésének egyik oka az elszegényedés, a fiatalok lakáshoz jutásának nehézségei, a házasság intézményébe vetett hit csökkenése. Az élettársi viszonyt általában városi környezetben lakó, huszonéves, diplomázott, kevésbé vallásos személyek választják. Amúgy a „papír” is egyre kevésbé vonzó: az állam gyakorlatilag semmiféle családi adó- vagy lakásvásárlási kedvezménnyel nem támogatja a házasságkötést.
IRHÁZI JÁNOS / ARAD
Osztrák nehézségek
Egyházi esküvőt érvényteleníttetni csaknem olyan nehéz, mint valakit szentté avattatni – állítják osztrák szakértők. Mégis erre vállalkozott Benita Ferrero-Waldner 2003-ban: húsz évvel korábban elvált a férjétől, amit a katolikus egyházzal is szentesített, hogy második férjével, akivel 1993-ban kötött házasságot, egyházi áldást is kaphassanak. Az akkori kereszténydemokrata politikus, külügyminiszter az államfői poszt megszerzésére készült, s fontosnak tartotta házaséletének egyházi rendezését. Köztársasági elnök nem lett ugyan belőle (uniós biztos viszont igen), de igyekezete teljes összhangban állt a házasság szentségét hirdető – lehetőleg egyházilag is megerősített – néppárti nézettel.
Az ÖVP és a befolyásoló erejéből a korábbi évtizedekhez képest jócskán engedni kénytelen osztrák katolikus egyház mindmáig nem hajlandó tudomásul venni, hogy folyamatosan csökken a házasságot kötők száma, s egyre többen választják az élettársi együttélést. Inkább azon örvendeznek, hogy újra divatba jött az eljegyzés intézménye, különösen a 20–39 évesek körében. A gyűrűvel is megpecsételt házassági „szándéknyilatkozatnak” jogi következménye van: ha valaki az eljegyzés után mégis visszalép, az előkészületi költségeket meg kell térítenie.
Jobb a kötetlenség – vallják egyre többen. A legutóbbi népszámlálás adatai alapján 2011-ben már 338 ezer pár (az együtt élők egyhatoda) élt Ausztriában „vadházasságban”. A papír nélküli együttélést az osztrák társadalom ma már nem tartja botrányosnak, ennek az életformának a növekvő népszerűségét mutatja, hogy 1985-ben még csak 73 ezer ilyen párt tartottak nyilván. A bécsi statisztikai hivatal adatai szerint évente a házasságok 42 százaléka bomlik fel (2010-ben 37 ezren esküdtek egymásnak örök hűséget): a válási arány Bécsben a legmagasabb, 49,7 százalék, Tirolban a legalacsonyabb, 36,3 százalék.
Hiába a nyilvánvaló tendencia, a jogi kötelékek lazításának igénye, akár elvből, akár anyagi vagy éppen életkori megfontolásból, az ország második legnagyobb pártja, a szociáldemokratákkal koalíciót alkotó néppárt még mindig ellenzi, hogy a szabad együttélést a házasság szintjére emeljék – állítja a szociáldemokrata Gabriele Heinisch-Hosek nőügyi miniszter. Az ő kitartó harcának is köszönhető, hogy ma már Ausztriában is létezik az úgynevezett partneri szerződés, amelynek aláíróit sokkal több jog illeti meg, mint azokat az életközösségben élőket, akik csak úgy „élnek bele a vakvilágba”. Ha kerületi bíróság vagy jegyző előtt írásban megerősítik, hogy ágyuk, asztaluk közös, akkor „válás”, elhalálozás, betegség esetén a majdani külön életük rendezetté válik. A „light frigy” révén az anyagilag gyengébb lábakon álló partner meghatározott ideig eltartási pénzt kaphat válás után, osztozni kell a közös vagyonon, s a távozónak anyagilag be kell szállnia a közös gyermek eltartásába. Automatikusan örökség illeti meg a megözvegyült partnert, adott esetben özvegyi nyugdíj, s arra is jogot formál, hogy kórházi felvilágosítást kapjon, ha társa megbetegszik. Az ilyen családban élők jogilag még mindig háttérbe szorulnak, adószabályok, állami támogatások szempontjából mindmáig kifizetődőbb házasságban élni. A hivatalos megerősítés nélkül együtt élő partnereket pedig a jog úgy kezeli, mint idegeneket.
FÖLDVÁRI ZSUZSA / BÉCS
